Émile Michel bosszantása

A délelőtt folyamán egy nagyon mulatságos SMS-dialógust folytattunk. Az eredeti szöveg pontos rekonstrukciója sajnos lehetetlen, ugyanis úton voltam, így az SMS-ek folyamatosan törlésre kerültek. A lényege mindenesetre az volt, hogy felvetettem: ha D. és a kedvenc tanára ilyen jó hatással vannak egymásra – ugyanis a tanár urat D. mindig fellelkesíti a jelenlétével, ugyanakkor a tanár úr is mindig felvidítja D.-t –, esetleg találkozgathatnának esténként is. Ám D. közölte velem, hogy nem kíván randevúzni nős férfiakkal; én ezt a választ megnyugtatónak találtam, D. pedig boldog volt, hogy megfelelően válaszolt.
Csak a beszélgetés közben jutott eszembe, hogy az önmagát csúcskereszténynek tartó Rebeka milyen élvezettel (élvezet alatt itt az értetlenség, a hiúság és az elvárásokat kielégíteni igyekvő, menetrendszerű szégyenérzet egyfajta keverékét értem) számolt be újra és újra arról, hogy miképpen okozta ő egy házasság felbomlását. Ezzel szemben D.-t még az is felbosszantja, ha egy nős férfi feltűnően bámulja őt. (Igaz, egyébként sem szereti, ha hosszan fixírozzák. D. számára az lenne az ideális, ha mindenki egy szempillantás alatt mérné fel, hogy milyen hihetetlenül vonzó, ám a szépsége csupán pillanatnyi és néma elismerést váltana ki a férfiakból, ezen kívül semmi egyéb hatást nem gyakorolna rájuk. Pontosabban azt állítja, hogy ez lenne az ideális.) Rettenetes lelki terhet jelentene számára, ha ő idézné elő egy kapcsolat bomlását, de még az is, ha alaptalanul, indokként próbálnák felhasználni egy nem kívánt viszony megszakításához.
Persze kérdés marad, hogy mi egyéb lenne képes arra, hogy az egymástól való elhidegülést vagy megundorodást kivédhetetlenül tudatosítsa bennünk? Egy csábító nő feltűnése senkit sem tesz bűnössé, csupán a kapcsolataink, pontosabban a saját személyiségünk hiányosságaira – tehát nem a hiányérzetünkre, hanem a tökéletlenségünkre – hívja fel a figyelmet. Arra, hogy a korábbi döntéseink helytelenek voltak, vagy hogy a korábban hozott helyes döntéseink időszakosan voltak csak azok.
Jaj, de nyamvadt eszmefuttatás volt! "Nincs bosszantóbb, mint egy elmélet egy naplóban."

Egy felesleges nappal hosszabb élet

Csak most, 08:44-kor tudatosult bennem, hogy milyen izgatott vagyok... Ma aligha leszek képes bármire odafigyelni.

Esszenciális eseménytelenség

Holnap végre láthatom. Együtt kellene maradnunk ameddig csak Pécsett leszek, különben megint minden esténk veszekedéssel fog véget érni. Kíváncsi vagyok, mi lesz az első mondata. Bár nem feltétlenül az első mondatok hangzanak el legelőször, így arra, hogy ezt megtudjam, esetleg még három-négy napot is várnom kell majd.
Számomra ez az egész kapcsolat egy hosszúra nyúlt várakozás. Hasonló Estragon és Vladimir toporgásához. És talán éppen ez a várakozás a lényege az egésznek. Param-param. A céltalan vágyakozás. Persze lényegként ugyanígy elképzelhető bármi más is. De ebben a pillanatban túl fáradt vagyok ahhoz, hogy elképzeljem a bármi mást.

Fiatalság, gyávaság

Bátrabbnak kellene lennem, kockázatot vállalni néha, nem mindig csak nyavalyogni. Meg kellett volna próbálni... De olyan nehéz, mert amikor biztosra megyek, amikor azt gondolom, hogy a mozdulataimból, szavaimból nem lehet baj, akkor is mindig megbántom valamivel. És hiába szeretném jóvátenni, visszautasítja. Nem hajlandó elmondani, hogy hol hibáztam. Igaz, ha tényleg figyeltem végig, tudnom kell nekem is... Lehetne egy kicsit türelmesebb velem, hiszen látja, hogy igyekszem. De ő nem...
És végső soron neki van igaza. Ahogy akkor is igaza volt, amikor egy teljes napig azzal tömte a fejem, hogy még én is "fiatal" vagyok. Valóban, megfiatalodtam ebben a két hónapban. Nem vagyok több 16-nál. És ennek kurvára nem örülök.

Emlékekbe kényszerűlve

Ígérete ellenére nem írta meg, hogy milyen a Vesztegzár alkohol nélkül. Iszonyúan ideges vagyok, mert nem tudom, mi ennek az oka. Lehet, hogy csak nem ért rá, de az sem kizárható, hogy haragszik, mert nem válaszoltam rögtön az e-mailjére, vagy... Percről percre egyre fájdalmasabb lehetőségek jutnak az eszembe. Valahogy meg kellene szabadulnom ettől a szorongástól. Attól a rémképtől, hogy el fogom veszíteni őt. Annak a minden pillanatban fenyegető eseménynek a víziójától, hogy egyszer szükségképpen össze fog találkozni valakivel, akitől boldogságot remél majd. Egyszer szükségképpen össze fog találkozni valakivel, akitől boldogságot remél majd – de nekem nem szabad erre gondolnom. Felkészülni rá úgyis lehetetlen...
Szóval valami máson kell morfondírozni most is, másról kell írni... Figyelemelterelés – kutatás az emlékek és a róla való gondolkodás panelei között.
Gyakran töröm a fejem azon, hogy szeptember 21-én, illetve 22-én mi volt a közönyöm oka. Egész nap bántottam szegényt, lekurváztam, megcibáltam a haját – mégis azon a napfordulón mutatta először jelét annak, hogy szeret. Három alkalommal sodródott a sírás határára, kérlelt, hogy beszélgessek vele... Ilyen szomorúnak és kiszolgáltatottnak még sohasem láttam. Én meg... Amikor a térdére hajtotta a fejét, megsimogattam egyszer a haját. Meg akartam simogatni a hátát is, de ehhez már nem volt elég bátorságom.
De jó, hogy ez most eszembe jutott! Egy perccel ezelőtt még arra készültem, hogy azt írom: "Éreztem, hogy akár meg is csókolhatnám, de nem tettem. Közömbösnek éreztem őt. Talán azért, mert a beteljesülés soha nem érdekelt. A szerelem mint belső mozgás és talán a hódítás mint cselekvéssor igen, de a beteljesülés soha." Ez baromi jól hangzik, de ennyire szemét nem lehetek vele.
Ám ha nem erről van szó, akkor miért éreztem közönyt?! Rendben: nem mertem megsimogatni, vigasztalni, mert féltem, hogy esetleg mégis rosszul látom a helyzetet és visszautasít, elrohan, leidiótáz, nem tudom mit tesz. Zavart voltam, persze. De tényleg volt egy pillanat – miközben ő térdére hajtott fejjel ült a fotelben, én meg a televízióra pillantottam –, amikor mérhetetlen idegenséget éreztem... Ez a pillanat – ami lehet, hogy tényleg egyetlen volt csupán, lehet, hogy egy apró letérés arról a pályáról, amin végig teljes erővel rohantam –, szóval mindenekelőtt ez a pillanat, ez az érzés maradt meg abból az éjszakából. Kegyetlen lelkiismeretfurdalásom van emiatt.

Tudatlanok, nyomorultak – és boldogok

Most már tényleg szeretnék beszélni vele. Mennyire kell hiányoznia ahhoz, hogy indokolt legyen a megkeresés? Ez a pihenés nagyon szemét, kíméletlen büntetés volt.
Persze szét kell választani az utazgatás és az üzenetáradat problémáját. A pihenés-kényszer voltaképpen csak az elsőre vonatkozik. Az SMS-ek számának korlátozása inkább anyagi megfontolás. Tény, hogy annyit költöttem rá, hogy abból már kifizethettem volna egy albérletet Pécsen. Ő szintén. Még többet is. Drága udvarló vagyok a számára. Viszont október 10-én erről nem esett szó. Ez a korlátozás a részéről már a 10-i veszekedést követő józan elhatározás volt.
Nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ha azon a szerdán nem megyek le a Moncáékhoz, vagy ha nem maradok ott olyan sokáig segíteni, akkor ez az egész eseménysor nem következik be. D. egész délután keresett – hiába. Egészen addig a napig bármikor írt, én rögtön válaszoltam. Akkor szerdán tulajdonképpen egyedül hagytam. Talán akkor ébredt rá, hogy nem leszünk mindig minden pillanatban elérhetők, mozgósíthatók? Biztosan nem lettünk volna azok, de ezt a felismerését egy-két hónappal vagy évvel elhalaszthattam volna. Ha az üzeneteivel nem okoz előző nap olyan nagy örömöt, meg sem fordul a fejemben, hogy munka után a nővéremékhez menjek. Ma is tudatlanok és nyomorultak lennénk mindketten. Jó lenne...

Baromi hmm

Hmm. Baromi hosszú ez a vasárnap. "Baromi" – erre a jelzőre ő szoktatott rá. Ahogy én őt például arra, hogy "hmm". Amikor még ifjú voltam és költőnek hittem magam, gyakran szerepelt ez a "kifejezést" a verseimben. Emma szerint nagyon jellemző volt, bár neki baromira nem tetszett.

Írd és hallgasd!

Két és fél napon túl vagyunk. Alighanem holnap kénytelen leszek küldeni neki egy SMS-t, mert nem fogom tovább bírni. Egy ilyen napló egyébként arra is jó, illetve talán arra is jó lehet, hogy kifelé, egészen pontosan az ő irányába kitartónak, elszántnak, keménynek mutathassam magam. Lehet, hogy nem kell SMS-t küldenem holnap, mert a hiánya miatti levertségemet bele tudom ölni ebbe a szarba. Belefojtani a szarba. "Black and blue and broken bones, you left me here I'm all alone." "Félek tőled!" Én is tőled, baszd meg! "I want to fuck you like an animal." Talán nem kellene ilyen állapotban ezt a baromságot hallgatni...