Émile Michel bosszantása

A délelőtt folyamán egy nagyon mulatságos SMS-dialógust folytattunk. Az eredeti szöveg pontos rekonstrukciója sajnos lehetetlen, ugyanis úton voltam, így az SMS-ek folyamatosan törlésre kerültek. A lényege mindenesetre az volt, hogy felvetettem: ha D. és a kedvenc tanára ilyen jó hatással vannak egymásra – ugyanis a tanár urat D. mindig fellelkesíti a jelenlétével, ugyanakkor a tanár úr is mindig felvidítja D.-t –, esetleg találkozgathatnának esténként is. Ám D. közölte velem, hogy nem kíván randevúzni nős férfiakkal; én ezt a választ megnyugtatónak találtam, D. pedig boldog volt, hogy megfelelően válaszolt.
Csak a beszélgetés közben jutott eszembe, hogy az önmagát csúcskereszténynek tartó Rebeka milyen élvezettel (élvezet alatt itt az értetlenség, a hiúság és az elvárásokat kielégíteni igyekvő, menetrendszerű szégyenérzet egyfajta keverékét értem) számolt be újra és újra arról, hogy miképpen okozta ő egy házasság felbomlását. Ezzel szemben D.-t még az is felbosszantja, ha egy nős férfi feltűnően bámulja őt. (Igaz, egyébként sem szereti, ha hosszan fixírozzák. D. számára az lenne az ideális, ha mindenki egy szempillantás alatt mérné fel, hogy milyen hihetetlenül vonzó, ám a szépsége csupán pillanatnyi és néma elismerést váltana ki a férfiakból, ezen kívül semmi egyéb hatást nem gyakorolna rájuk. Pontosabban azt állítja, hogy ez lenne az ideális.) Rettenetes lelki terhet jelentene számára, ha ő idézné elő egy kapcsolat bomlását, de még az is, ha alaptalanul, indokként próbálnák felhasználni egy nem kívánt viszony megszakításához.
Persze kérdés marad, hogy mi egyéb lenne képes arra, hogy az egymástól való elhidegülést vagy megundorodást kivédhetetlenül tudatosítsa bennünk? Egy csábító nő feltűnése senkit sem tesz bűnössé, csupán a kapcsolataink, pontosabban a saját személyiségünk hiányosságaira – tehát nem a hiányérzetünkre, hanem a tökéletlenségünkre – hívja fel a figyelmet. Arra, hogy a korábbi döntéseink helytelenek voltak, vagy hogy a korábban hozott helyes döntéseink időszakosan voltak csak azok.
Jaj, de nyamvadt eszmefuttatás volt! "Nincs bosszantóbb, mint egy elmélet egy naplóban."

Megtisztulás a kiszolgáltatottságban

Érdekes, hogy miközben D. talán a fizikai magatehetetlenségtől retteg a leginkább, addig én korábban hosszú hónapokon – vagy talán éveken – keresztül azt fontolgattam, hogy miképpen lehetne valakit túljuttatni a félelem érzésén, miközben teljes mértékig korlátozzuk a mozgásszabadságát. Vízió egy hosszú hetekre szorosan az ágyhoz kötözött emberről, aki magatehetetlenségében már csak a szeretetet érzékeli. Ezek a történetek mindig könnyes és véres véget értek.
Egy test tökéletes és fájdalommentes birtokbavétele csak a szellem előzetes korlátozásával lehetséges, azt hiszem. Vagy még úgy sem. Nem véletlen, hogy éppen A maconi gyermek erőszak epizódja, az Anna és a farkasok hármas bűnténye és Shylock kivégzése az Alföldi-féle Velencei kalmárban volt az a három jelenet, amely értelmezhetővé tette számomra a katarzis fogalmát. Mindháromszor odakötöztek ahhoz az ágyhoz. Ez volt az a három pillanat, amikor úgy volt alkalmam megtapasztalni a magatehetetlenséget, hogy az maga volt az elméleteimre vonatkozó reflexió. Az erőszakról egészen az Anna és a farkasokig csak a cselekvő oldaláról gondolkodtam.

Merénylet az idő ellen

Merénylet az idő ellen. Ez lenne ez a napló. A feladat: likvidálni az időt. Nem is tudom... Kitölteni és ezáltal eltüntetni. Kitölteni: ez nem a megfelelő szó. Ez az írás inkább olyan, mint vákuumot létrehozni az időben. Felszámolni az időt, mint tartalom (D.) nélküli üres helyet. Kiszippantani belőle a tartalomra váró üres helyet.
Végső soron minden napló merénylet az idő ellen, csak más értelemben. Olyan értelemben, mint ahogy minden írás az. Flusser mondja, hogy az írás teremti meg a történelmet olymódon, hogy a kollektív emlékezet által befogható időt – amely nem terjed tovább néhány emberöltőnél – mérhetetlenül kitágítja. Paradox a művelet, hiszen végsősoron megszünteti a múlt és a jelen közötti távolságot. Legalábbis látszólag. A napló a naplóíró történetét teremti meg ugyanígy. Így születik meg egy integer személyiség. Persze a végeredmény nem valóságos, hiszen ez a személy igazából csak a napló oldalain létezik. Az emlékezet kapacitásán túli emlékek nincsenek ott a mindennapokban tett kijelentésekben, mozdulatokban. A napló fellapozásával felidézhetjük azokat, de ettől még nem épülnek be a személyiségünkbe.
Ráadásul a napló – ez a többszörös transzformációval létrehozott emléktár – a legkevésbé sem nevezhető az emlékezetbe idézés pontos és megbízható eszközének. Egy illat vagy egy hang alighanem erre sokkal alkalmasabb. A naplóírásnak – legalábbis most így vélem – csak egyetlen célja és hozadéka lehet: verbalizáljuk, vagyis végiggondoljuk önmagunkat nap mint nap. Nap mint nap, vagyis újra és újra, nem pedig folyamatosan. Hogy mire jó ez? Tudatosítjuk a jelentéktelenségünket. Éppen azáltal alkalmas erre, aminek köszönhetően megakadályozza, hogy az emlékezetünk meghosszabbítása legyen: vagyis mert nem fenoméneket rögzít, hanem interpretációkat. Persze van még valami, amire jó lehet: vákuumot létrehozni az időben...

"...csak a szív egy kicsit forróbban ég..."

Eszembe jutott, hogy ha Sanci nem érkezik meg akkor vasárnap (akire egyébként mérhetetlenül haragszom amiatt, hogy éppen azon a napon toppant be. a saját lakásába. micsoda szemtelenség! szegény Sándor... ennek a szerelemnek ő is áldozata. csodálom, hogy nem küldött még el a picsába), valahogy biztosan sor került volna rá, hogy elénekeljem D.-nek azt a két dalt, amit azon a hétvégén egyfolytában dúdoltam magamban. Ma meghallgattam mindkettőt. Hihetetlen, hogy ezek a bugyuta filmslágerek milyen iszonyú pontosak tudnak lenni.

Meglátni Magát, hallgatni szavát, becézni szavát, de jó.
Suttogni nevét, megfogni kezét, meglelni szívét, de jó.
A boldogsághoz nem kell frázis, szép színes szavak,
A néma vágy a legszebb vallomás.
A kis szívének halk titokban szívem súgja csak,
Hogy nem kell nékem senki, senki más.
Hogy csak Magát kerestem én a nagyvilágon át,
Elmondja azt egy rejtett kézfogás,
Egy édes pillanat, egy csók a fák alatt,
A néma vágy a legszebb vallomás.

Hát igen. Tele van frázisokkal és szép színes szavakkal, de tényleg erről van szó: nem beszélni, nem szeretkezni, csak hallgatni. A másik:

Két egyszerű kis röpke szó: szeretlek Téged,
És benne van, hidd el nekem, az életem,
A sorsom ez, akármi lesz: szeretlek Téged,
És ennyi vágy az nem lehet reménytelen.
Ezerszer is elmondanám: szeretlek Téged,
Hisz ez az én bolond szerelmem végtelen,
Szívem csak annyit kérek én, hogy halkan súgd Te is felém,
Két egyszerű kis röpke szó: szeretlek Én.

Igen: az én bolond szerelmem. D. az én bolond szerelmem, ezek szerint végtelen. D. az apeiron. Ezen jót nevettünk, amikor elmondtam neki. Már biztosan nem emlékszik. No, tovább:

Szelíden néz le ránk a hold, szerelmesebb tán sose volt
Még nyári éjjel, tele van száz veszéllyel.
Mi kell nekünk? Olyan kevés, lágy esti szél pár csillag és
Kettesben lenni.
Más nem kell semmi.

Nem attól ilyen pontosak ezek a dalszövegek, mert a szerelem mindig közhelyes? És közhelyessé teszi a legkiválóbb, legszellemesebb elmét is? Nem tudom kiverni a fejemből, hogy milyen hatással volt rám, amikor az István Pincében a hátam mögött az a részeg pali a szerelemről beszélt a kollégájának. Hihetetlen, hogy akkor, abban a pillanatban mennyire megérintettek azok az ezerszer hallott, ostoba mondatok, és hogy éppen egy ilyen idióta előadásában. Bár akár azt is mondhatnám, hogy autentikus volt az előadás. Persze az is lehet, hogy a szerelem annyira bonyolult és megfoghatatlan, hogy mindannyian csak ezekre a frázisokra vagyunk képesek. Vagy annyira jelentéktelen – ahogy Barthes mondja –, hogy hatalmas erőfeszítésekkel sem jutunk messzebb. Így vagy úgy, a szerelem szellemi egyenlőséghez vezet.

Médiumok hazugságai

Ez rohadt nagy marhaság! A levél- és naplóírás közötti különbség egyértelműen a tévedés és a hazugság közötti különbségben ragadható meg. Egy engem kívülről szemlélő másikat nincs lehetőségem olyan mértékben félrevezetni, mint önmagamat. Ezért fontolgatjuk hosszabban a napló mondatait, mint egy levélét: mert minden szónak illeszkednie kell egy teljesen új konstrukcióba, a naplóban születő énembe – ami nem azonos a mindennapokban tapasztalt és megszokott, éppen ezért gyorsan, automatikusan papírra vethető önmagammal (amely persze csak jól ismertként kezelt, de a legkevésbé sem az: tulajdonképpen önmagunkkal kapcsolatos tévedések halmaza). Emiatt eshet olyan sok mindenről szó egy levélben, és ezért olyan korlátozott a tartalma egy naplónak: kevés dolgot vagyunk képesek egyszerre átfogni és átlátni, márpedig a napló fiktív világát muszáj a kezelhetőség határain belül tartanunk, hiszen ha csak a legkisebb hibát vétjük is benne, azonnal lelepleződünk önmagunk előtt. A hétköznapjainkban használatban levő énünkkel kapcsolatban megengedhetők és elviselhetők a tévedések, a magunknak alkotott (a hétköznapi önmagunk elé példaképként állított?) énünk esetében nem.
A levélből kirajzolódó személy a reálishoz áll közelebb, a napló hőse az ideálishoz. Levelet tehát az önmagunkkal kapcsolatos tévedéseinkből írunk, naplót viszont az önmagunkkal kapcsolatos hazugságainkból.
Itt végső soron elvész a különbség aközött, hogy valóban magamnak írom-e a naplómat, vagy a nagyközönségnek. A címzettnek egyetlen attribútummal kell bírnia: könnyen félrevezethetőnek kell lennie. Tehát olyasvalakinek, aki nem ismer engem, az írót (vagy ha önmagamról mint másikról beszélek: nagyon bizonytalan ismeretekkel rendelkezik rólam), és így – ha nem hibázok, vagyis, ha a megkonstruált személy egy jól körülhatárolható egész benyomását kelti – elhitethetem vele, hogy akiről a naplómban olvas, az én magam vagyok. Egyébként egy mesterségesen alkotott személyről – éppen az integritás csapdája miatt, ami az olvasói elvárások csapdája – sokkal könnyebb elhitetni ezt, mintha valóban önmagamat írnám. Gondolom...

Médiumok korlátai

Furcsa, hogy most, amikor "normalizálódott" a kapcsolatom D.-vel, mennyire értelmetlennek tűnik ez a napló. Így már baromi nagy teher ezzel foglalkozni. És még tizenkét napig cipelnem kell ezt a terhet... Most túl nyugodt és boldog vagyok. Ez teljesen alkalmatlan állapot a naplóírásra. Az örömeimet soha nem volt kedvem, de nem is tudtam volna megfogalmazni. Csak a nyűglődést.
Levelet vagy SMS-t írni neki – az egészen más. Azt szívesen tenném. Egy konkrét címzetthez írni, azzal a tudattal írni, hogy a címzett olvasni fogja a hozzá szóló sorokat, valahogy kötetlenebbnek tűnik, kevesebb felelőséggel jár. Sok mindent elbír egy ilyen írás. Bár lehet, hogy levelet írni azért könnyebb, mert ha konkrét személyhez szólunk, akkor vele, mint másikkal szemben – de éppúgy mondhatnám azt is, hogy az ő segítségével – könnyebben meg tudjuk határozni önmagunkat. Könnyebben szét tudjuk választani a fontosat a kevésbé fontostól – pontosabban éppen az ő személye szelektál helyettünk. Ugyanakkor van kihez alkalmazkodnunk, vannak elvárások és támpontok, amelyek mentén – vagy amelyek ellenében – kifejthetjük a gondolatainkat. A címzettel együtt ismerjük azokat a korlátokat is, amelyeket tiszteletben kell tartanunk vagy amelyeket ki kell tágítanunk, esetleg lerombolni éppen. Ez nagyon kényelmes számunkra.
Ellenben a napló az önmagunk semmiből való megteremtésének nevezhető. De ha nem látunk határvonalakat, akkor – teljesen öntudatlanul – egyre inkább leszűkítjük a játékterünket, mert félünk egy teljesen ismeretlen, irányjelzők és kapaszkodók nélküli világban bolyongani. Egyre inkább egyoldalúvá válik a gondolkodásunk önmagunkról, sőt pontszerűvé. Talán mert elkezdünk ragaszkodni valamihez, amit a legbiztosabbnak érzünk, és amitől nem merünk eltávolodni. Önmagunk kiterebélyesítése helyett önmagunk minimalizálása.

Közhely, hideg

Ismeretségünk kezdetén D. egyszer azt mondta, hogy a húga biztonságban van, nem érheti kellemetlen csalódás, mert a barátja – noha egy kemény, sokat próbált figura – fél tőle. Mármint D.-től. Úgy gondolta, nagyon erős a befolyása a testvérére, aki teljes mértékig megbízik benne. Tévedett. A húga az első komolyabb konfliktushelyzetben a pasija pártjára állt, az ő szavában hitt – és most lényegtelen, hogy D. állításai a pasi félrelépéseiről helytállóak voltak-e vagy sem. Azóta D. menekül a fiú elől (aki – ha D. a maradásával erre alkalmat adna neki – nyilván ki is használná vele szemben ezt a pozíciócserét), és azt hiszem, önkéntelenül a húga elől is.
Néha olyankor is érzünk bűntudatot, ha nem kételkedünk a saját igazunkban és jószándékunkban. Ráadásul menekülni kényszerülünk a másik elől, ha tudjuk: a segítő szándékot – melynek kinyilvánításától képtelenek lennénk megtartóztatni magunkat – ő bántásként, sértésként értelmezi majd. Persze a lélekben erős, hitében és így önmagában végtelenül biztos ember kitart és bánt, mert a célt, a másik boldogságát, nem pedig a boldogság pillanatnyi illúzióját tartja szem előtt. Az ilyen embernek azonban az apostolok között van a helye, nem itt...
Egész nap azon törtem a fejem, vajon mit tehetne D., hogy a húga ismét a közelébe engedje? Azt hiszem, erre most már nincs esélye. Talán akkor sem lesz, ha a lány egyszer egy félreérthetetlen, pontosabban egy félreértelmezhetetlen (mert hiszen erről van szó: szándékos félreértelmezésről, önmaga félrevezetéséről, hogy boldognak mondhassa magát magának) eseményt követően kénytelen-kelletlen beismerné önmagának, hogy D. nem csapta be, nem féltékeny volt, csak féltette. Ekkor éppen azért fog rá haragudni, mert igaza volt, mert már régóta tudta (és mert ki is mondta? úgy magyarázná magának, hogy egy önbeteljesítő jóslat kimondásáért haragszik a nővérére?). Most pedig azért zárja ki az életéből, hogy vakon, háborítatlanul hihessen valamiben, amiről tudja, hogy önámítás. Persze már az is önámítás, hogy a történtek után lehetséges háborítatlanul hinnie. Mégis: D. testvérének viszonyulása a történtekhez teljesen normális, az ő szempontjából érthető és elfogadható. Méltánytalan lenne ostobának nevezni a viselkedését. D.-nek ettől persze még nagyon fáj...
Mindez így olyan hidegen és otrombán hangzik. Talán éppen azért lehet ilyen színtelen hangon elmondani és elemezni a történetet, mert teljesen hétköznapi a helyzet, és mert ebben a jól ismert szituációban abszolút szokványosan viselkednek a szereplők. De hát nem éppen emiatt kellene érzelmeket kiváltania abból, aki hallja vagy meséli? Nem attól válik emberivé, hogy semmi különös nem akaszt meg benne?

A szerelmeslevél anatómiája

Mégsem fogom megmutatni neki ezt a naplót. Olyan sokat tud a gondolataimról, érzéseimről. Már most is sokkal többet, mint amennyit szabadna. Ez elsősorban a leveleim hibája. Valakinek egyszer azt mondtam, hogy a leveleim mindig elbasszák a kapcsolataimat. D. ráadásul nem ír nekem. Az utolsó normális levelem – október 7. – elolvasása után valami olyasmit üzent SMS-ben, hogy meglepően jól látom a dolgokat, ő már csak kiegészítheti, de mindenképpen válaszolni fog. Aztán mégsem írt.
Mellesleg a levelek semmivel sem őszintébbek mint egy napló – de mégis nagy különbség, hogy kinek hazudunk. Hazudunk? Ez igazából nem túl szerencsés szó. Amikor több oldalon keresztül a nyomoromról értekeztem, nem hazudtam. Szarul voltam és azt akartam, hogy tudja, hogy higgye el végre. Egyébként is: ha már annyira ragaszkodott ahhoz, hogy szerelmeslevelet írjak neki, szembesülnie kellett azzal, hogy milyen szerelmesen levelet írni. Nem volt szabad az apró kis örömökről szót ejteni. Mondhatni dramaturgiai hiba lett volna. Ezt neki is tudnia kellett. Mint ahogy azt is éreznie kellett – ha a levélben nem is ejtettem róla szót –, hogy olykor milyen boldoggá tett. És tudnia kellett azt is, hogy napi 24 órában senki sem szenved. Akkor már nem nevezhető szenvedésnek. Ennek éppen az a lényege, hogy kegyetlenül ingadozik a kedélyállapotunk, teljesen ki vagyunk szolgáltatva a különböző hangulatok váltakozásának, amelyek minden előzmény nélkül törnek ránk, hirtelen, kontrollálhatatlanul. A váratlanul belénk nyilalló örömérzet ennek ugyanúgy része, ugyanolyan fontos eleme. Ez teszi elviselhetetlenné a fájdalmas pillanatokat. És így elviselhetetlenné válik maga is. Az öröm érzése semmivel sem kívánatosabb ilyenkor, mint a fájdalomé.
Egyoldalúak voltak azok a levelek, de nem hazugok. Ez az egyoldalúság nem valamilyen elferdítése az igazságnak, vagy letagadása bizonyos összetevőknek. Minden ott van mögötte. Másrészt akkor sem hazudtam, amikor az utolsó nem normális levelemben arról beszéltem, hogy milyen jó hatással van rám. Abban az állapotban hihetetlen erőfeszítésbe tellett, hogy mindenben képes legyek a pozitívumot megragadni, kibontani és megfogalmazni. Akkor – azt hittem – arra volt szükség.
De még így is! Igen, örülök, hogy végiggondoltam és megküzdöttem ezzel a dologgal. Tudatosítanom kellett önmagamban ezt is. És benne is. Termékeny félreértés... Tényleg nem olyan szörnyű ez a kapcsolat. Hogy is lehetne az.

NINcs hely, NINcs mód

"There is no place I can go, there is no way I can hide. It feels like it keeps coming from the inside."
Trent Reznor olyan dalszövegeket ír, mint jómagam tinédzser koromban. Mennyi ő most? Negyvenegykettőhárom?! Nem is ez a fontos. Az a meglepő, hogy mennyire visszhangoznak bennem ezek a gondolatok megint. Nem, a "meglepő" nem írja le ezt az érzést... Inkább a "kínos"...
A probléma az, hogy egy efféle napló vezetése már önmagában is nap mint nap arra kényszerít, hogy rá gondoljak. Ennyit az objektív megfigyelésről. Bár lehet, hogy a napló csak azért jut majd eszembe, mert rá gondoltam... Nagyon nehéz. Írni mindig annyi, mint hazugságokat kibocsátani. Szeretni is. Hazudni önmagunknak önmagunkról, becsapni és megcsalni magunkat. Vagy valami ilyesmi...