Énkép és harag

Egyre kevesebb kedvem van vezetni ezt a nyomorult naplót. És emiatt bűntudatot érzek. Mintha D.-t árulnám el. Pedig éppen azért gyűlölöm annyira ezt a munkát – már így tekintek rá –, mert D. távolléte és hiánya ott van minden elemében: ebből származik az idea, ez a tartalma és ez az energiaforrása, ugyanakkor ebből nyeri az értelmét is. Nem írni szeretnék róla, még csak nem is hozzá írni. Látni szeretném végre. Találkozni vele, beszélgetni, aztán hazakísérni.
Bár a találkozásaink többnyire veszekedéssel érnek véget. Nem feltétlenül azért, mert így alakulnak: néha már az első pillanatban bennük – vagy bennünk – van a viszály.
Miért haragszom rá olykor minden ok nélkül? Amikor távol vagyunk egymástól, nem szokott ez előfordulni, csak Pécsett... Amikor megpillantom, néha egészen ellenséges érzések törnek rám. Érzékelem is ezt a haragot, és azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy minden ok nélkül gyűlölködöm, de képtelen vagyok elfojtani magamban. Bántanom kell, noha már abban a pillanatban szégyellem, amit teszek vagy mondok. Így próbálok távolságot tartani? Ahogy kezdetben öntudatlanul megpróbáltam megalázni csak azért, hogy a függetlenségemet bizonygassam önmagamnak? Ez elég undorító. Ezek a menekülési kísérletek – akár reflektálok rájuk, akár nem – elég undorítóak. Jó lenne, ha egyszer pofon vágna és megmondaná. Mert szerintem ő is tudja.

Mankó betűkből

Tulajdonképpen ebben fedezhető fel az értelme ennek a naplónak: az imént, amikor elkezdtem szavakba foglalni a délelőtti gondolataimat és érzéseimet, alig jutottam el a második mondatig, és már ismertem a választ a hetedik kérdésére – és nem ez volt az első ilyen eset az elmúlt két és fél hétben. Tulajdonképpen a Napló pihenésre segít elmélkedni D.-ről.
Számomra az írás mindig is egyfajta mankót jelentett: segíti a gondolkodást, talán még azt is mondhatnám, hogy vezeti azt. Miközben írok, rendezettebbek, tisztábbak a kognitív pályáim. Fontos, hogy itt a gondolkodás folyamatáról van szó, hogy az írás ebben vesz részt, nem pedig rögzít valami őt megelőzőt: írás és gondolkodás egyszerre történnek.
Ennek a naplónak az esetében viszont akad egy furcsaság is: hogy végig írom – mert valami miatt azt képzelem, hogy végig kell írnom – a bekezdést, noha pontosan tudom, hogy felesleges, hiszen a felvetett kérdések nem kérdések többé. Vagyis ez a napló a gondolkodás zsákutcáit is ki akarja fosztani... Ugye Kedves Olvasó, rettenetesen furdalja az oldalad a kíváncsiság, hogy mi lehet a válasz a hetedik mondatban feltett kérdésre?!

Kijelölt kitérő

D. az "ezt elszúrtad, nem vagyok Júlia" kezdetű e-mailjében arra biztat, hogy ne adjam fel, keressek tovább. De hát én sohasem kerestem! Azt hiszem, ez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy normális körülmények között nem vagyok társas lény. Ráadásul a szerelemtől kifejezetten undorodom – józanon a testitől éppúgy, mint a lelkek ilyen típusú kötődésétől. Mellesleg egy fikarcnyi felelősségérzet sincs bennem. És – ha ez nem lenne elég – sem hajlandóságom, sem tehetségem nincs az állandó figyelemhez.
Nem vágytam Júliára, ezért nem is kutattam utána. D. is csak az utamba került. És éppen ezért ragaszkodom hozzá annyira. Mert – ahogy az kiderült azon a hétvégén – akár még együtt élni is képes lennék vele. Hiszen szerelmes lettem, noha azt gondoltam – és azt gondolom most is –, hogy ez az érzés a leginkább idegen a természetemtől. Mert tudom, hogy tétje van minden szónak, minden mozdulatnak, amit teszek vagy mondok. És mert figyelmesebben, érzékenyebben közlekedek a világban, amióta ismerem. És – ez talán a legfontosabb – a legkevésbé sem hiszek a véletlenekben. Éppen ezért pontatlan volt, amikor úgy fogalmaztam, hogy "az utamba került". Inkább találkozást kellett volna mondanom. Nem abban az értelemben, hogy tudatosan eltervezett lett volna, inkább elrendelt... Mindez borzalmasan hangzik, afféle petyhüdt keresztény szöveg... De erről van szó.

A fakticitás hermeneutikája

Csak most tűnt fel, hogy (mivel jómagam vagy tíz éve nem vásároltam hasonló lábbelit) a halott apám edzőcipőjében és (mivel nem készültem fel erre az életre a megfelelő felsőruházati cikkek beszerzésével) a halott apám egyik pulóverében járok dolgozni. Egy – a fene tudja milyen – gyárba segédmunkázni. Egy-egy bélyeg a családtól és a szülővárostól...
A fakticitás hermeneutikája. Ez a legfontosabb feladatom a következő napokban. Aztán el kell innen tűnnöm minél előbb. Ha tényleg Pécs az egyetlen lehetőség arra, hogy letérjek arról a pályáról, amire a családom és a szülővárosom szükségképpen ráállítana – és valljuk meg: ha maradok, lustaságomnál és az ebből fakadó, beletörődésbe való hajlamomnál fogva jó esélyük van rá –, akkor nem lehetek tekintettel D. kívánságára. Még akkor sem, ha Pécs nem az egyetlen, hanem csupán a legegyszerűbb és leggyorsabb menekülési útvonal. Meg kell tennem. Bár ezt soha nem bocsátaná meg. Csak egy ellene irányuló, a nyugalmára törő támadást látna benne. Nem hinné el, hogy tőle független okokból voltam kénytelen így cselekedni. Voltaképpen megnyugtató, hogy beszélhetek még tőle független okokról.
Persze lehet, hogy nem lesz alkalmam magyarázkodni. Már két éve folyamatos költözésben vagyok. És már két éve ülök szinte szünet nélkül ebben a kurva szobában. Egyszer nem lett volna szabad kimozdulni innen. De persze azon az augusztusi napon nem tudtam a fenekemen maradni. Olyan furcsa, hogy mindig az ismeretségünk két hónapjáról beszélek. Úgy érzem, mintha már két hónapja két hónapot mondanék. Kilencedikétől, de még inkább november 16-tól nyugodtan mondhatok hármat.

Sem gondolkodó állat, sem ösztönember

Az utóbbi napokban borzasztóan változékony a hangulatom. D. szavai és viselkedése "olykor reményt ébresztenek bennem, máskor kiábrándítanak". Vagy kijózanítanak? Magam sem tudom. Az viszont bizonyos, hogy PYP valahol itt gubbaszt mellettem...
Olyan könnyű félreérteni, vagy ha úgy tetszik, félremagyarázni a lehető legvilágosabban megfogalmazott mondatokat, a legegyértelműbb mozdulatokat is. Megfelelő felkészültség esetén kizárólag az értelmezőn múlik a jelentés – ezt legkésőbb Susan Sontag óta tudjuk. Ráadásul – legalábbis azt hiszem – D.-nek még csak világos mondatai és egyértelmű mozdulatai sincsenek, mert ő sem tudja, mit szeretne igazán. Vagy csak reménykedem abban, hogy így van?
A legutóbbi e-mailjében megint előhozakodott azzal a régi elképzelésével, hogy az egyetlen gyógyír, amivel a bajainkat orvosolni tudná, ha nem keresne többet. Egy pillanat alatt összeroppantam – olyan gyorsan, hogy még e lehetőség újbóli átgondolására sem volt elegendő időm vagy erőm.
Amikor ezt a témát nem D. veti fel – magyarán csak hipotetikusan foglalkozom a kérdéssel, a fejemen belül tartva azt –, akkor képes vagyok arról elmélkedni, hogy mikor válna valóban szükségszerűvé ez a radikális lépés, milyenek lennének a várható következményei így, és milyenek lennének akkor, ha hirtelen szeszélyből szakítaná meg velem a kapcsolatot, stb.
Állítólag gondolkodó állat vagyok, ám a gondolkodás képességének semmi hasznát nem veszem, amikor szorongatott helyzetbe kerülök. Ráadásul még az ösztöneim is cserbenhagynak: egyetlen védekezésre való mozdulatot sem tudok tenni, de még a menekülésre is teljesen képtelen vagyok. Úgy tűnik, sem gondolkodónak nem mondhatom magam, sem állatnak...
Igaz, már D. is belátta, hogy a szakítás ebben a formában nem lehet igazi megoldás, ez mindössze a probléma megkerülése. De hiába futott végig a szemem az ezt tanúsító, következő mondatán is – mindez már nem jutott el a tudatomig. Csak ültem, teljesen tehetetlenül, megsemmisülve...

Nyilvános megalázkodás

D.-nek nem fogom megmutatni ezt a naplót. Viszont mindenki másnak igen – méghozzá ingyen. Hmm... a szerelmi nyűglődésem biztos nagyon sokakat érdekel. Azt hiszem, nagyon szégyellném magam, ha mindez publikussá válna.
Miért jutott eszembe mégis? Ráadásul nem egy kósza ötletként, hanem valamiféle elhatározásként. Végülis mit szégyellnék? Azt, hogy szerelmes vagyok. Igen, ez az egyetlen, amit szégyellek. Mégis mindenkinek erről beszélek. Kényszerből, vagy mert mást mondani nem tudok, vagy mert még nyomorultabban akarom érezni magam... A fene tudja. Az a legmulatságosabb, hogy elsősorban D. előtt szégyenkezem emiatt a szerelem miatt. Ezért akarom hát megmutatni inkább másoknak? Hogy ne ő legyen a legbeavatottabb?
Persze mintha egy kicsit ő is hasonlóképpen érezné magát. Azt nem mondhatom, hogy bőszen tagadott, amikor éppen két hete szóba hozta az Áfiumban, de a nyíltsághoz fűzött magyarázat, az, hogy mindig minden férfi azt gondolja, hogy ez személy szerint neki szól, pedig ő a másikkal szembeni nyíltságát és nyitottságát csupán követendő magatartásformaként állítja eléjük – mindez akkor csak egy kitérésre tett kísérlet volt a részéről. Ő csak demonstrálni próbál egy attitűdöt – mondta –, amit ezeknek a férfiaknak el kellene sajátítaniuk, és ennek segítségével megtalálniuk a boldogságukat – valahol másutt. Ez egy csodálatos elgondolás. Csakhogy ez a nagyon az általánost célul kitűző praxis tele van a nagyon a személyest közvetítő elemekkel. Én talán még hagytam volna magam becsapni, de a kívülállók előtt azonnal lelepleződött.
Remélem, nem tévednek ezek a kívülállók. Ugyanakkor kicsit rémisztő is ez a lehetőség. Az egy teljesen új helyzet lenne, teljesen új problémákkal – és nagyon félek, hogy ezeket képtelen lennék megoldani, vagy akár csak tudatosítani. Szinte elképzelhetetlennek tűnik számomra, hogy nem fogom elbaszni valahogy. Amiben most élek, már megszoktam, ebben már otthonosan érzem magam – ha jól éppen nem is. A magányos önemésztésben egyébként is nagy gyakorlatra tettem szert az évek során.
A párkapcsolatok tekintetében viszont alig van valamilyen hasznosítható tapasztalatom. Legfeljebb csak egy hiba-katalógust állíthatnék össze. Az is elég rövid lenne, mert mindig hasonló módon és hasonló gyorsasággal tettem tönkre a kapcsolataimat. Igaz, eddig soha nem érdekelt különösebben a másik, csupán a magányos önemésztésem lehetőségét kerestem mindenkiben. Éppen ezért nevetséges ez az eszmefuttatás. Azok a kapcsolatok – ha nevezhetők egyáltalán így – semmiféle rokonságot nem mutatnak ezzel. És felesleges is ez az eszmefuttatás. "...úgyis boldog leszel, ha akarod, ha nem."

Álmatlanság

A múltidézgetéssel, a távollevő D.-ről való szüntelen elmélkedéssel az a legnagyobb probléma, hogy – de persze ezt nem tudhatom biztosan, hiszen nem áll módomban kontrollálni az agyam ezirányú tevékenységét, és nincs lehetőségem az összehasonlításra sem, csak sejtem, hogy ez történik éppen – kezdek megalkotni egy teljesen fiktív D.-t, akitől aztán képtelen leszek megszabadulni. Ahogy négy évig szerelmes voltam egy olyan Annába is, aki végül már alig emlékeztetett arra a valós személyre, akiről mintázni véltem.
Egyébként döbbenetes, hogy D.-vel mennyi mindent halmoztunk fel ezalatt a rövidke idő alatt. "Hihetetlen intenzitású kapcsolat" – Emma egyszer ezt mondta róla. Szerencsére már nem kell olyan sokat kibírni. Mindjárt letelik a három hét büntetés, aztán "bemegyünk Jozef előadására, utána meg elmegyünk inni." Vigyük Jozefet is! Biztosan élvezné. Vagy mégsem.

Álmatlanság ellen

Drága Naplóm! Kurva sok időmet veszed el, baszd meg!
Az a baj ezzel a három héttel, pontosabban ezzel a háromhetes naplóírással, hogy lassan elkezdek az emlékeimből élni. És az emlékeimnek élni. Ez nem helyes. Olyan kevés szó esik ebben a naplóban az adott napról, és ha mégis, csak röviden, utalásszerűen. Az emlékezetemben bízok ennyire vagy tényleg ilyen rohadtul híján vagyok aktuális élményeknek, benyomásoknak? "A Napló pihenésre egy legkevésbé sem áptudét csávó saját emlékezetében leélt életét rögzíti egy teljesen ingerszegény környezetben. Az alvási zavarokkal küszködők számára nélkülözhetetlen olvasmány. Ára mindössze..." – itt most elakadtam. Mennyit kérjek érte példányonként?

Fiatalság, gyávaság

Bátrabbnak kellene lennem, kockázatot vállalni néha, nem mindig csak nyavalyogni. Meg kellett volna próbálni... De olyan nehéz, mert amikor biztosra megyek, amikor azt gondolom, hogy a mozdulataimból, szavaimból nem lehet baj, akkor is mindig megbántom valamivel. És hiába szeretném jóvátenni, visszautasítja. Nem hajlandó elmondani, hogy hol hibáztam. Igaz, ha tényleg figyeltem végig, tudnom kell nekem is... Lehetne egy kicsit türelmesebb velem, hiszen látja, hogy igyekszem. De ő nem...
És végső soron neki van igaza. Ahogy akkor is igaza volt, amikor egy teljes napig azzal tömte a fejem, hogy még én is "fiatal" vagyok. Valóban, megfiatalodtam ebben a két hónapban. Nem vagyok több 16-nál. És ennek kurvára nem örülök.

Emlékekbe kényszerűlve

Ígérete ellenére nem írta meg, hogy milyen a Vesztegzár alkohol nélkül. Iszonyúan ideges vagyok, mert nem tudom, mi ennek az oka. Lehet, hogy csak nem ért rá, de az sem kizárható, hogy haragszik, mert nem válaszoltam rögtön az e-mailjére, vagy... Percről percre egyre fájdalmasabb lehetőségek jutnak az eszembe. Valahogy meg kellene szabadulnom ettől a szorongástól. Attól a rémképtől, hogy el fogom veszíteni őt. Annak a minden pillanatban fenyegető eseménynek a víziójától, hogy egyszer szükségképpen össze fog találkozni valakivel, akitől boldogságot remél majd. Egyszer szükségképpen össze fog találkozni valakivel, akitől boldogságot remél majd – de nekem nem szabad erre gondolnom. Felkészülni rá úgyis lehetetlen...
Szóval valami máson kell morfondírozni most is, másról kell írni... Figyelemelterelés – kutatás az emlékek és a róla való gondolkodás panelei között.
Gyakran töröm a fejem azon, hogy szeptember 21-én, illetve 22-én mi volt a közönyöm oka. Egész nap bántottam szegényt, lekurváztam, megcibáltam a haját – mégis azon a napfordulón mutatta először jelét annak, hogy szeret. Három alkalommal sodródott a sírás határára, kérlelt, hogy beszélgessek vele... Ilyen szomorúnak és kiszolgáltatottnak még sohasem láttam. Én meg... Amikor a térdére hajtotta a fejét, megsimogattam egyszer a haját. Meg akartam simogatni a hátát is, de ehhez már nem volt elég bátorságom.
De jó, hogy ez most eszembe jutott! Egy perccel ezelőtt még arra készültem, hogy azt írom: "Éreztem, hogy akár meg is csókolhatnám, de nem tettem. Közömbösnek éreztem őt. Talán azért, mert a beteljesülés soha nem érdekelt. A szerelem mint belső mozgás és talán a hódítás mint cselekvéssor igen, de a beteljesülés soha." Ez baromi jól hangzik, de ennyire szemét nem lehetek vele.
Ám ha nem erről van szó, akkor miért éreztem közönyt?! Rendben: nem mertem megsimogatni, vigasztalni, mert féltem, hogy esetleg mégis rosszul látom a helyzetet és visszautasít, elrohan, leidiótáz, nem tudom mit tesz. Zavart voltam, persze. De tényleg volt egy pillanat – miközben ő térdére hajtott fejjel ült a fotelben, én meg a televízióra pillantottam –, amikor mérhetetlen idegenséget éreztem... Ez a pillanat – ami lehet, hogy tényleg egyetlen volt csupán, lehet, hogy egy apró letérés arról a pályáról, amin végig teljes erővel rohantam –, szóval mindenekelőtt ez a pillanat, ez az érzés maradt meg abból az éjszakából. Kegyetlen lelkiismeretfurdalásom van emiatt.

Az emlékek őrzői

Nem tudom, mi kényszerít arra, hogy dokumentáljam ezt a szerelmet. D. roppant szellemes, talán engem is azzá tesz. Lehet, hogy ebben bízom, hogy lesz ebből valami iromány végül. Bár a szerelemről soha életemben nem akartam semmit írni. De inspirál az írásra. Merthogy egyébként rohadtul utálok írni. Most mégis van hozzá elég erőm – kedvem most sincs, csak akarat dolgában állok jobban, mint amikor normális vagyok.
Akarat vagy inkább kényszer? Hat évvel ezelőtt is ez történt. Amikor másfél hete egy teljes péntek estét átsírtam Emmánál, megkérdeztem tőle, hogy az Anna-ügy idején is ilyen voltam-e? "Nem emlékszem már rá. Erre sem fogok, gondolom." Ő persze emlékezett. A megfigyelő, a kívülálló mindig kedvezőbb pozícióban van ebből a szempontból. Legalábbis én nemigen tudok sem akkor, sem később reflektálni önmagam ténykedésére és azokra az eseményekre, amelyeknek részese vagyok.
Részese vagyok? Badarság. Inkább csak része vagyok, mert mint öntudattal bíró lény nem vagyok teljesen jelen. Ha ennek a kapcsolatnak a lehető legtöbb részletéről valamilyen lenyomatot készítek, talán utólag képes leszek majd végiggondolni, hogy mi történt velem, velünk. Persze korántsem biztos, hogy ettől jobb lesz nekem, hogy ez bármiféle hasznosítható tapasztalattal szolgál majd. Nem beszélve arról, hogy abban reménykedem: sohasem lesz "utólag".

Mindenki mínusz két fő

Miután anyám múlt héten elolvasta a kinyomtatott SMS-einket – a kis szemét, még mindig nem tudott leszokni arról, hogy kutasson a dolgaim között; drogot kellene elrejteni valahol. ettől talán megnyugodna... – természetesen volt annyira szemérmetlen, hogy firtatni kezdjen néhány kardinális kérdést. Ez az igazán dühítő, hogy még csak nem is próbálja eltitkolni, hogy megint a kíváncsiság bűnébe esett – mert nincs tisztában azzal, hogy ez nem egy apró, tolerálható szenvedély, hanem aljasság. No mindegy. Szóval ezzel a mondattal kezdte: "Én örülök, hogy van barátnőd, vagy valaki, akit szeretsz, de..." Tehát ő örül. A szeretőn és a szeretetten kívül mindenki annyira örül... Erika is olyan boldog. Anna is! Emma: "Rebeka miatt nagyon haragudtam rád, de most annyira örülök!" Igen, talán még Rebeka is örül. Biztosan. "Gratulálunk! Az imái meghallgatásra találtak!" Valami olyasmit írt egyszer, hogy már úgy szeret, mint Isten. No persze. Mint az Ószövetség bosszúálló Istene.
Mellesleg Emma igazságtalan volt, ha haragudott rám miatta. "Mit tettél azzal a szegény lánnyal?!" Az egyetlen bűnöm az volt, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Egyszerűen gyenge voltam, mert sajnáltam – és ő ezt kihasználta. Én pedig meggyűlöltem mindkettőnket, és durvaságba próbáltam menekülni előle és önmagam elől is.