Végelszámolás

Egy teljesen napló-ellenes napló szimptómái: nem az adott napon készített bejegyzések, aminek nincs különösebb következménye, mert a linearitás, a kronológia nem releváns fogalmak ebben a naplóban; naplóírás egy teljes napon keresztül, minek következtében az egyetlen aznapi bejegyzésre váró esemény maga a naplóírás; a reflexiók tárgya a távoli múlt, a lehetséges, de időben kijelölhetetlen jövő és valami állandó, soha meg nem szűnő jelenfolyam víziói; a jelenpillanat jegyzőkönyvszerű rögzítése; stb. Olyan napló, amely rendszertelenül rendszeres, amihez nem kapcsolódnak szokások, amelynek a vezetése nem egy ismétlődő rituálé szerint történik, aminek nincs helye a napirendben, és ha lenne napirend, tönkre tenné azt. Afféle jegyzettömb.
Ami a médiumából fakad: jól formált szöveg, amelyben csak ott és úgy látható a textus módosítása, a stilisztikai és helyesírási hibák javítása, a nyelvi és gondolati bizonytalanság, ahol azt a szerző látni hagyja. Ha ő úgy akarja, akkor egy-egy esemény, benyomás, emlék megragadása már elsőre a lehető legpontosabban sikerül. Egy folyamatosan felülírt szöveg, amelyben egyetlen föléírás sem található.
Elhatározásból és nem belső szükségszerűségből íródó napló, ami nem terhet vesz le a naplóíró válláról, hanem maga a teher. Egy napló, ami nem az emlékezetben tartás céljával rögzít, hanem az emlékezetet próbálja rögzíteni: kimerevíteni kívánt emlékképek sorozata. Inkább memoár tehát, annak minden csalárdságával. Egy előre eltervezett forgatókönyv szerint íródó napló (még akkor is el kell ezt mondani, ha a forgatókönyv – mint utóbb kiderült – nem volt megfelelően kidolgozva, amiből folyamatos, kényszerű improvizáció következik, az eltervezett munkamenet végleges elhagyása, stb.)
A Napló pihenésre egy olyan napló, amit a szerző soha nem magának ír, de a címzettjét folyton cserélgeti. Egy napló, amelynek gyakori témája és referenciapontja a levél – és ha ez így van, akkor a címzett mégis mindig ugyanaz. És most elutazok Pécsre...

Émile Michel bosszantása

A délelőtt folyamán egy nagyon mulatságos SMS-dialógust folytattunk. Az eredeti szöveg pontos rekonstrukciója sajnos lehetetlen, ugyanis úton voltam, így az SMS-ek folyamatosan törlésre kerültek. A lényege mindenesetre az volt, hogy felvetettem: ha D. és a kedvenc tanára ilyen jó hatással vannak egymásra – ugyanis a tanár urat D. mindig fellelkesíti a jelenlétével, ugyanakkor a tanár úr is mindig felvidítja D.-t –, esetleg találkozgathatnának esténként is. Ám D. közölte velem, hogy nem kíván randevúzni nős férfiakkal; én ezt a választ megnyugtatónak találtam, D. pedig boldog volt, hogy megfelelően válaszolt.
Csak a beszélgetés közben jutott eszembe, hogy az önmagát csúcskereszténynek tartó Rebeka milyen élvezettel (élvezet alatt itt az értetlenség, a hiúság és az elvárásokat kielégíteni igyekvő, menetrendszerű szégyenérzet egyfajta keverékét értem) számolt be újra és újra arról, hogy miképpen okozta ő egy házasság felbomlását. Ezzel szemben D.-t még az is felbosszantja, ha egy nős férfi feltűnően bámulja őt. (Igaz, egyébként sem szereti, ha hosszan fixírozzák. D. számára az lenne az ideális, ha mindenki egy szempillantás alatt mérné fel, hogy milyen hihetetlenül vonzó, ám a szépsége csupán pillanatnyi és néma elismerést váltana ki a férfiakból, ezen kívül semmi egyéb hatást nem gyakorolna rájuk. Pontosabban azt állítja, hogy ez lenne az ideális.) Rettenetes lelki terhet jelentene számára, ha ő idézné elő egy kapcsolat bomlását, de még az is, ha alaptalanul, indokként próbálnák felhasználni egy nem kívánt viszony megszakításához.
Persze kérdés marad, hogy mi egyéb lenne képes arra, hogy az egymástól való elhidegülést vagy megundorodást kivédhetetlenül tudatosítsa bennünk? Egy csábító nő feltűnése senkit sem tesz bűnössé, csupán a kapcsolataink, pontosabban a saját személyiségünk hiányosságaira – tehát nem a hiányérzetünkre, hanem a tökéletlenségünkre – hívja fel a figyelmet. Arra, hogy a korábbi döntéseink helytelenek voltak, vagy hogy a korábban hozott helyes döntéseink időszakosan voltak csak azok.
Jaj, de nyamvadt eszmefuttatás volt! "Nincs bosszantóbb, mint egy elmélet egy naplóban."

Egy felesleges nappal hosszabb élet

Csak most, 08:44-kor tudatosult bennem, hogy milyen izgatott vagyok... Ma aligha leszek képes bármire odafigyelni.

Esszenciális eseménytelenség

Holnap végre láthatom. Együtt kellene maradnunk ameddig csak Pécsett leszek, különben megint minden esténk veszekedéssel fog véget érni. Kíváncsi vagyok, mi lesz az első mondata. Bár nem feltétlenül az első mondatok hangzanak el legelőször, így arra, hogy ezt megtudjam, esetleg még három-négy napot is várnom kell majd.
Számomra ez az egész kapcsolat egy hosszúra nyúlt várakozás. Hasonló Estragon és Vladimir toporgásához. És talán éppen ez a várakozás a lényege az egésznek. Param-param. A céltalan vágyakozás. Persze lényegként ugyanígy elképzelhető bármi más is. De ebben a pillanatban túl fáradt vagyok ahhoz, hogy elképzeljem a bármi mást.

...vagy sehogy

Soha fel sem merül annak a gondolata – sem konkrétan ebben a naplóban, sem általában –, hogy D. lehetne egyszerűen egy barát. Ez jelen pillanatban teljesen elképzelhetetlen számomra. Bármennyire értékes ember, bármilyen szellemes, akármilyen különleges személy az életemben (hiszen Beáta mellett ő az egyetlen, akivel képes vagyok naphosszat együtt lenni úgy, hogy még másnap is vágyom a társaságára). Úgy emlékszem, megírtam neki, hogy melyik az egyetlen út, amely barátsághoz vezethet közöttünk. Persze, ha hirtelen elhízna és megcsúnyulna...

Megtisztulás a kiszolgáltatottságban

Érdekes, hogy miközben D. talán a fizikai magatehetetlenségtől retteg a leginkább, addig én korábban hosszú hónapokon – vagy talán éveken – keresztül azt fontolgattam, hogy miképpen lehetne valakit túljuttatni a félelem érzésén, miközben teljes mértékig korlátozzuk a mozgásszabadságát. Vízió egy hosszú hetekre szorosan az ágyhoz kötözött emberről, aki magatehetetlenségében már csak a szeretetet érzékeli. Ezek a történetek mindig könnyes és véres véget értek.
Egy test tökéletes és fájdalommentes birtokbavétele csak a szellem előzetes korlátozásával lehetséges, azt hiszem. Vagy még úgy sem. Nem véletlen, hogy éppen A maconi gyermek erőszak epizódja, az Anna és a farkasok hármas bűnténye és Shylock kivégzése az Alföldi-féle Velencei kalmárban volt az a három jelenet, amely értelmezhetővé tette számomra a katarzis fogalmát. Mindháromszor odakötöztek ahhoz az ágyhoz. Ez volt az a három pillanat, amikor úgy volt alkalmam megtapasztalni a magatehetetlenséget, hogy az maga volt az elméleteimre vonatkozó reflexió. Az erőszakról egészen az Anna és a farkasokig csak a cselekvő oldaláról gondolkodtam.

Két nyomorult örömforrás

Ma nem akart beszélgetni velem. 21:40-kor – egyetemi élményeinek összefoglalásában – mindössze eddig jutottunk:
D.: Belátogattam az antik filozófiára, mert már rég jártam ott + mára kellett felkészülnöm a szerelemre.
T.: És felkészültél már a szerelemre?
D.: NEM! Most megint alszom egyet. Minden nap alszom egyet. Így szoktam.
D. folyton provokál. Korábban attól tartottam – és ezt az első levelemben neki is megírtam –, hogy képtelen leszek elfojtani magamban a kényszeres vallomástételt. Hogy nem tudom majd elhallgatni, mit érzek iránta. Hogy amint meglátom, ki kell mondanom, és ki kell mondanom akkor is, amikor búcsúzunk. Vagy legalább utalnom kell rá, folyton-folyvást utalni rá. Hogy mindig ezzel fogom zaklatni. És hogy ez megrontja majd a kapcsolatunkat. Aztán kiderült, hogy ha tudnék is hallgatni, ő nem hagyja. Tulajdonképpen nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy ki ne húzzon belőlem egy-egy apró vallomást. Ám amikor elszánom magam, és komolyan kezdek el beszélni a dologról, elfordul, nem hajlandó végighallgatni. Ha pedig nem szólalok meg (mert nem tudok, mert nem merek), ha hiába nyaggat, akkor rögtön megsértődik. Mindig arra vár, hogy újra és újra bizonyságot tegyek a szerelmemről – de úgy, hogy az erről való beszéd még ne legyen terhes számára. Csak finoman, röviden, utalásszerűen erősítsem meg a tényt. Hogy ezáltal ő maga megerősödhessen egy picit. Hízeleg neki, hogy ilyen mértéktelen érzelmeket váltott ki belőlem, élvezi, hogy hatalma van felettem. De nem tudok haragudni rá emiatt. Már csak azért sem, mert tisztában vagyok azzal, hogy milyen parányi ez az élvezet ahhoz képest, amekkora gyötrelmet okozok neki. Mégis: azt hiszem, csalódott lenne, ha elhidegülnék tőle, ha soha többé nem hallhatná ezeket az átkozott vallomásokat. Furcsa, hogy csak a másik fájdalmából vagyunk képesek magunknak örömöt kinyerni. És a sajátunkból.

Fáradtságtól ébren

Farid Farjadot hallgattam az előbb. Amikor négy hete öt napig tévedésben éltem, képtelen voltam elviselni. Kizárólag a Violin Phase-t tudtam meghallgatni, no meg némi punk zenét. Abban reménykedtem, hogy lehetséges olyan hangerőt elérni, amely elnyomja a gondolataim zaját. Valószínűleg csak a halálos adag dB lett volna versenyképes.

Remény altatóként

A pihenés-büntetés befejezéséről (ami egyúttal ennek a naplónak a lezárását is jelenti) beszélgetünk. Röviden.
"Most becsukom a szemem és úgy maradok reggelig!" Lassan én is ezt fogom tenni. Már csak hármat kell aludni!

Változó változhatatlan

Éppen D.-vel SMS-ezek. Tegnap újra elkezdtünk csevegni. Lehetséges, hogy minden megint a régi lesz?
Annyi úgy hiszem változott, hogy kifelé, a másik irányába nyugodtabbnak mutatjuk magunkat. Tartózkodóbbak lettünk. Én egészen biztosan, de úgy érzem, D. is. Aggódom emiatt. Talán egészségesebbek voltak a dührohamai, a hirtelen hisztik, a segélykérő üzenetek. Most valami nyomasztó, belül csendesen sorvasztó szomorúságot vélek felfedezni az üzeneteiben.
Nagyon szeretném, ha javulna kicsit a kedélyállapota. Megígértettem vele, hogy ezen a héten nem törődik az egyetemmel. Rengeteg fáradtságot és bánatot okoz neki, miközben pontosan tudja, hogy csak intézményesített ürességről van szó. Szükséges rossz? Inkább szükségesnek mondott felesleges. D. mégis komolyan veszi, talán bizonyítási kényszerből, talán egészen más okból, nem tudom. Nem lenne szabad, bármi készteti is erre. És erről éppen én prédikálok...

Énkép és harag

Egyre kevesebb kedvem van vezetni ezt a nyomorult naplót. És emiatt bűntudatot érzek. Mintha D.-t árulnám el. Pedig éppen azért gyűlölöm annyira ezt a munkát – már így tekintek rá –, mert D. távolléte és hiánya ott van minden elemében: ebből származik az idea, ez a tartalma és ez az energiaforrása, ugyanakkor ebből nyeri az értelmét is. Nem írni szeretnék róla, még csak nem is hozzá írni. Látni szeretném végre. Találkozni vele, beszélgetni, aztán hazakísérni.
Bár a találkozásaink többnyire veszekedéssel érnek véget. Nem feltétlenül azért, mert így alakulnak: néha már az első pillanatban bennük – vagy bennünk – van a viszály.
Miért haragszom rá olykor minden ok nélkül? Amikor távol vagyunk egymástól, nem szokott ez előfordulni, csak Pécsett... Amikor megpillantom, néha egészen ellenséges érzések törnek rám. Érzékelem is ezt a haragot, és azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy minden ok nélkül gyűlölködöm, de képtelen vagyok elfojtani magamban. Bántanom kell, noha már abban a pillanatban szégyellem, amit teszek vagy mondok. Így próbálok távolságot tartani? Ahogy kezdetben öntudatlanul megpróbáltam megalázni csak azért, hogy a függetlenségemet bizonygassam önmagamnak? Ez elég undorító. Ezek a menekülési kísérletek – akár reflektálok rájuk, akár nem – elég undorítóak. Jó lenne, ha egyszer pofon vágna és megmondaná. Mert szerintem ő is tudja.

Lassan egyedül

D. ma este azt mondta a telefonba, hogy "eddig volt húgom, most meg már nincs. És ez nagyon rossz..." Annyira szeretnék segíteni, vagy legalább mondani valamit. De mi a fenét mondhatnék?
Amikor megismertem, mindig rajongva beszélt a húgáról. Most néha dühösen, de leginkább szomorúan.

Mankó betűkből

Tulajdonképpen ebben fedezhető fel az értelme ennek a naplónak: az imént, amikor elkezdtem szavakba foglalni a délelőtti gondolataimat és érzéseimet, alig jutottam el a második mondatig, és már ismertem a választ a hetedik kérdésére – és nem ez volt az első ilyen eset az elmúlt két és fél hétben. Tulajdonképpen a Napló pihenésre segít elmélkedni D.-ről.
Számomra az írás mindig is egyfajta mankót jelentett: segíti a gondolkodást, talán még azt is mondhatnám, hogy vezeti azt. Miközben írok, rendezettebbek, tisztábbak a kognitív pályáim. Fontos, hogy itt a gondolkodás folyamatáról van szó, hogy az írás ebben vesz részt, nem pedig rögzít valami őt megelőzőt: írás és gondolkodás egyszerre történnek.
Ennek a naplónak az esetében viszont akad egy furcsaság is: hogy végig írom – mert valami miatt azt képzelem, hogy végig kell írnom – a bekezdést, noha pontosan tudom, hogy felesleges, hiszen a felvetett kérdések nem kérdések többé. Vagyis ez a napló a gondolkodás zsákutcáit is ki akarja fosztani... Ugye Kedves Olvasó, rettenetesen furdalja az oldalad a kíváncsiság, hogy mi lehet a válasz a hetedik mondatban feltett kérdésre?!

Intim undor

Belefáradtam. Ma délelőtt egyre inkább rámtelepedett az érzés, hogy képtelen vagyok folytatni. Céltalanul teszek mindent, amit csak teszek, és így csupán a cselekvés fáradtságát érzem, semmi mást. Nincs semmi, amitől könnyebbé válnának a terhek: nincs semmiféle cél, ami elviselhetővé tenné a jelent valami boldog, vagy legalább reményteli jövőképpel. És mivel nincs célja a cselekedeteimnek, nem érhetők el apró részsikerek sem, amelyek olykor csillapítanák a fájdalmat.
Mit akarok szegénykétől voltaképpen? Mi a fenére vágyakozom olyan nagyon? Hiszen mindent megad nekem: beszélget velem, hallgat velem. Fontosak a testi örömök is?! Mégis? De hisz én magam is undorodom a testemtől. És nem elsősorban a külsőm a probléma (bár valószínűleg a Nóra egyedül marad azzal a véleménnyel, hogy szép testem van), hanem, hogy belül teljesen rohadok szét. A szervezetem úgy viselkedik, mint egy állatorvosi ló. Ha rákényszerítem, hogy ezt az ocsmányságot ő is megtapasztalja, akkor már beszélgetni és hallgatni sem fog velem szívesen. A hányinger mindig kontrollálhatatlanul tőr ránk, akár csak azok az érzetek vagy emlékmorzsák, amelyek kiváltják...

Felismerések

Délelőtt összetalálkoztam Nórával. "...nem beszéltünk, csak mosolyogtunk..." Milyen Nóra ő? Nem is emlékszem már. Pedig hosszú hónapokon keresztül minden vasárnap délutánt együtt töltöttünk. Bár most még csak szombat délután van... Csinos fiatalasszony. Egy babakocsit tologató csinos fiatalasszony. És úgy tűnt, boldog is.
Eszembe jutott az esküvője előtti utolsó találkozásunk. Hogy milyen bizonytalan volt önmagában. Akkor csókoltuk meg egymást először életünkben. Ekkor értettem meg, hogy miért akar férjhez menni F.-hez, ha mást szeret. Ő pedig – azt hiszem – ekkor értette meg, hogy miért kell férjhez mennie hozzá.

Kijelölt kitérő

D. az "ezt elszúrtad, nem vagyok Júlia" kezdetű e-mailjében arra biztat, hogy ne adjam fel, keressek tovább. De hát én sohasem kerestem! Azt hiszem, ez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy normális körülmények között nem vagyok társas lény. Ráadásul a szerelemtől kifejezetten undorodom – józanon a testitől éppúgy, mint a lelkek ilyen típusú kötődésétől. Mellesleg egy fikarcnyi felelősségérzet sincs bennem. És – ha ez nem lenne elég – sem hajlandóságom, sem tehetségem nincs az állandó figyelemhez.
Nem vágytam Júliára, ezért nem is kutattam utána. D. is csak az utamba került. És éppen ezért ragaszkodom hozzá annyira. Mert – ahogy az kiderült azon a hétvégén – akár még együtt élni is képes lennék vele. Hiszen szerelmes lettem, noha azt gondoltam – és azt gondolom most is –, hogy ez az érzés a leginkább idegen a természetemtől. Mert tudom, hogy tétje van minden szónak, minden mozdulatnak, amit teszek vagy mondok. És mert figyelmesebben, érzékenyebben közlekedek a világban, amióta ismerem. És – ez talán a legfontosabb – a legkevésbé sem hiszek a véletlenekben. Éppen ezért pontatlan volt, amikor úgy fogalmaztam, hogy "az utamba került". Inkább találkozást kellett volna mondanom. Nem abban az értelemben, hogy tudatosan eltervezett lett volna, inkább elrendelt... Mindez borzalmasan hangzik, afféle petyhüdt keresztény szöveg... De erről van szó.

A helyre szabott idő

Gyakran gondolok arra, hogy éppen Pécs miatt lehetnék türelmesebb, hiszen biztos, hogy ott megtalálom őt még legalább öt évig. Nem kellene ilyen erőszakos módon, szünet nélkül zaklatnom, sürgetnem, hogy határozza el magát végre. Kivárhatnám, amíg asszimilálódik ebbe a számára új szellemi és tárgyi környezetbe, amíg kialakítja a saját életét, amíg otthonosnak kezdi érezni azt, amíg felméri, hogy mire van szüksége és elhatározza, hogy mit akar megszerezni. Amíg a hétköznapjai valóban hétköznapivá válnak, tele apró örömökkel és apró bánatokkal, kisebb nehézségekkel, de kisebb célokkal is, amelyek elviselhetővé, vagy inkább vállalásra érdemessé teszik ezeket a nehézségeket. Most még annyira bizonytalan minden körülötte. Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, ha nem akarja még kuszábbá tenni az életét, különösen valami olyasmi által, aminek eleve bizonytalan a kiindulópontja, a lefolyása és a vége. És olyasvalaki által, aki maga sem tudja, mit akar valójában. És akitől ráadásul még fél is. Hagyhatnék neki időt, hogy rendbeszedje magát, a gondolatait és az érzéseit.
Csakhogy attól tartok, hogyha lehetőséget adok rá, hogy alaposan átgondolja és felmérje a helyzetet, akkor biztosan vissza fog utasítani. Úgy érzem, nagyobb esélyem van, ha ebben a bizonytalan állapotban kényszerítem döntésre. Másrészt attól is félek, hogyha engedem, hogy úgy alakítsa ki és úgy élje a hétköznapjait, hogy abban engem nem vesz számításba, akkor végleg kívül rekedek az életén. Aggódom amiatt is, hogyha nem tartom én a fejében, hogy mit érzek iránta, akkor ő erről hamar megfeledkezik majd, és így nyitottabbá válik mások irányába. Vagy ha nem teszek tanúbizonyságot minden pillanatban az érzéseimről, akkor lemond rólam, mert úgy értelmezi, hogy megváltozott a hozzá való viszonyulásom. Ráadásul olyan keservesen érzi magát Pécsett, hogy talán még öt hónapig sem marad, nemhogy öt évig. És ha elhagyja Pécset, akkor végérvényesen szem elől fogom veszíteni. Pécs egyáltalán nem tesz türelmesebbé. Éppen ellenkezőleg.

A fakticitás hermeneutikája

Csak most tűnt fel, hogy (mivel jómagam vagy tíz éve nem vásároltam hasonló lábbelit) a halott apám edzőcipőjében és (mivel nem készültem fel erre az életre a megfelelő felsőruházati cikkek beszerzésével) a halott apám egyik pulóverében járok dolgozni. Egy – a fene tudja milyen – gyárba segédmunkázni. Egy-egy bélyeg a családtól és a szülővárostól...
A fakticitás hermeneutikája. Ez a legfontosabb feladatom a következő napokban. Aztán el kell innen tűnnöm minél előbb. Ha tényleg Pécs az egyetlen lehetőség arra, hogy letérjek arról a pályáról, amire a családom és a szülővárosom szükségképpen ráállítana – és valljuk meg: ha maradok, lustaságomnál és az ebből fakadó, beletörődésbe való hajlamomnál fogva jó esélyük van rá –, akkor nem lehetek tekintettel D. kívánságára. Még akkor sem, ha Pécs nem az egyetlen, hanem csupán a legegyszerűbb és leggyorsabb menekülési útvonal. Meg kell tennem. Bár ezt soha nem bocsátaná meg. Csak egy ellene irányuló, a nyugalmára törő támadást látna benne. Nem hinné el, hogy tőle független okokból voltam kénytelen így cselekedni. Voltaképpen megnyugtató, hogy beszélhetek még tőle független okokról.
Persze lehet, hogy nem lesz alkalmam magyarázkodni. Már két éve folyamatos költözésben vagyok. És már két éve ülök szinte szünet nélkül ebben a kurva szobában. Egyszer nem lett volna szabad kimozdulni innen. De persze azon az augusztusi napon nem tudtam a fenekemen maradni. Olyan furcsa, hogy mindig az ismeretségünk két hónapjáról beszélek. Úgy érzem, mintha már két hónapja két hónapot mondanék. Kilencedikétől, de még inkább november 16-tól nyugodtan mondhatok hármat.

Szavak, csak szavak...

Egy hét múlva befejezhetem ezt a naplót. Ezzel együtt abbahagyom ennek a kapcsolatnak a dokumentálását is. Leveleket és SMS-eket fogok írni D.-nek, de paratextusokat nem gyártok többé. Lassan teljesen eltűnünk mögöttük.

Éjszakai belevetettség

Ma derült ki, hogy a Szigeti családnak is kénytelen leszek kiszállítani egy "ingyenes Arany Oldalakat ingyen". Évek óta nem találkoztam velük – bár nem is kerestem a találkozás lehetőségét. Melinda édesanyja a legutóbbi, zárt ajtón keresztül lefolytatott beszélgetésünk alkalmával nagyon kedves, bár kicsit kétségbeesett hangon kérdezte, hogy "tudja hány óra van?!" Fogalmam sincs, mi volt e mögött a kedves, bár kicsit kétségbeesett hang mögött. Alighanem rettenetesen dühös volt, ugyanakkor nyilván értetlenül állt a történtek előtt. Furcsa éjszaka volt. Az egyetlen alkalom, amikor tényleg jó volt sírni. Egy szokatlan emlékezet-kiesés... Tulajdonképpen szívesen gondolok vissza erre a látogatásra – pontosabban arra a kevésre, ami az elejéből és a végéből megmaradt. Egyedüliként a hasonló esetek közül. De a Szigeti családdal nem szeretnék találkozni...
Emma egyszer azt állította, hogy ő érti, miért tettem látogatásokat ilyen lehetetlen időpontokban. El is mondta nekem, hogy miért?! Nem emlékszem.

Tartalomtompítás

Igen jó a stílusérzéke, ez a keddi leveléből is kitűnik. Nyilván sietett, ezért döcög egy kicsit az írása, de azért sikerült eltalálnia a megfelelő hangot. Nem először érzem úgy, hogy D. is hajlamos arra, amire én, vagyis hogy önmagát azzal próbálja megóvni fájdalomtól, hogy az életét egy különös színpadi játékként kezeli. A téma persze mindig életbevágó marad, ám mivel a forma mesterséges, valahogy fájdalommentesen mehet végbe az összes esemény. Legalábbis ebben reménykedünk.

Sem gondolkodó állat, sem ösztönember

Az utóbbi napokban borzasztóan változékony a hangulatom. D. szavai és viselkedése "olykor reményt ébresztenek bennem, máskor kiábrándítanak". Vagy kijózanítanak? Magam sem tudom. Az viszont bizonyos, hogy PYP valahol itt gubbaszt mellettem...
Olyan könnyű félreérteni, vagy ha úgy tetszik, félremagyarázni a lehető legvilágosabban megfogalmazott mondatokat, a legegyértelműbb mozdulatokat is. Megfelelő felkészültség esetén kizárólag az értelmezőn múlik a jelentés – ezt legkésőbb Susan Sontag óta tudjuk. Ráadásul – legalábbis azt hiszem – D.-nek még csak világos mondatai és egyértelmű mozdulatai sincsenek, mert ő sem tudja, mit szeretne igazán. Vagy csak reménykedem abban, hogy így van?
A legutóbbi e-mailjében megint előhozakodott azzal a régi elképzelésével, hogy az egyetlen gyógyír, amivel a bajainkat orvosolni tudná, ha nem keresne többet. Egy pillanat alatt összeroppantam – olyan gyorsan, hogy még e lehetőség újbóli átgondolására sem volt elegendő időm vagy erőm.
Amikor ezt a témát nem D. veti fel – magyarán csak hipotetikusan foglalkozom a kérdéssel, a fejemen belül tartva azt –, akkor képes vagyok arról elmélkedni, hogy mikor válna valóban szükségszerűvé ez a radikális lépés, milyenek lennének a várható következményei így, és milyenek lennének akkor, ha hirtelen szeszélyből szakítaná meg velem a kapcsolatot, stb.
Állítólag gondolkodó állat vagyok, ám a gondolkodás képességének semmi hasznát nem veszem, amikor szorongatott helyzetbe kerülök. Ráadásul még az ösztöneim is cserbenhagynak: egyetlen védekezésre való mozdulatot sem tudok tenni, de még a menekülésre is teljesen képtelen vagyok. Úgy tűnik, sem gondolkodónak nem mondhatom magam, sem állatnak...
Igaz, már D. is belátta, hogy a szakítás ebben a formában nem lehet igazi megoldás, ez mindössze a probléma megkerülése. De hiába futott végig a szemem az ezt tanúsító, következő mondatán is – mindez már nem jutott el a tudatomig. Csak ültem, teljesen tehetetlenül, megsemmisülve...

Nyilvános megalázkodás

D.-nek nem fogom megmutatni ezt a naplót. Viszont mindenki másnak igen – méghozzá ingyen. Hmm... a szerelmi nyűglődésem biztos nagyon sokakat érdekel. Azt hiszem, nagyon szégyellném magam, ha mindez publikussá válna.
Miért jutott eszembe mégis? Ráadásul nem egy kósza ötletként, hanem valamiféle elhatározásként. Végülis mit szégyellnék? Azt, hogy szerelmes vagyok. Igen, ez az egyetlen, amit szégyellek. Mégis mindenkinek erről beszélek. Kényszerből, vagy mert mást mondani nem tudok, vagy mert még nyomorultabban akarom érezni magam... A fene tudja. Az a legmulatságosabb, hogy elsősorban D. előtt szégyenkezem emiatt a szerelem miatt. Ezért akarom hát megmutatni inkább másoknak? Hogy ne ő legyen a legbeavatottabb?
Persze mintha egy kicsit ő is hasonlóképpen érezné magát. Azt nem mondhatom, hogy bőszen tagadott, amikor éppen két hete szóba hozta az Áfiumban, de a nyíltsághoz fűzött magyarázat, az, hogy mindig minden férfi azt gondolja, hogy ez személy szerint neki szól, pedig ő a másikkal szembeni nyíltságát és nyitottságát csupán követendő magatartásformaként állítja eléjük – mindez akkor csak egy kitérésre tett kísérlet volt a részéről. Ő csak demonstrálni próbál egy attitűdöt – mondta –, amit ezeknek a férfiaknak el kellene sajátítaniuk, és ennek segítségével megtalálniuk a boldogságukat – valahol másutt. Ez egy csodálatos elgondolás. Csakhogy ez a nagyon az általánost célul kitűző praxis tele van a nagyon a személyest közvetítő elemekkel. Én talán még hagytam volna magam becsapni, de a kívülállók előtt azonnal lelepleződött.
Remélem, nem tévednek ezek a kívülállók. Ugyanakkor kicsit rémisztő is ez a lehetőség. Az egy teljesen új helyzet lenne, teljesen új problémákkal – és nagyon félek, hogy ezeket képtelen lennék megoldani, vagy akár csak tudatosítani. Szinte elképzelhetetlennek tűnik számomra, hogy nem fogom elbaszni valahogy. Amiben most élek, már megszoktam, ebben már otthonosan érzem magam – ha jól éppen nem is. A magányos önemésztésben egyébként is nagy gyakorlatra tettem szert az évek során.
A párkapcsolatok tekintetében viszont alig van valamilyen hasznosítható tapasztalatom. Legfeljebb csak egy hiba-katalógust állíthatnék össze. Az is elég rövid lenne, mert mindig hasonló módon és hasonló gyorsasággal tettem tönkre a kapcsolataimat. Igaz, eddig soha nem érdekelt különösebben a másik, csupán a magányos önemésztésem lehetőségét kerestem mindenkiben. Éppen ezért nevetséges ez az eszmefuttatás. Azok a kapcsolatok – ha nevezhetők egyáltalán így – semmiféle rokonságot nem mutatnak ezzel. És felesleges is ez az eszmefuttatás. "...úgyis boldog leszel, ha akarod, ha nem."

Álmatlanság

A múltidézgetéssel, a távollevő D.-ről való szüntelen elmélkedéssel az a legnagyobb probléma, hogy – de persze ezt nem tudhatom biztosan, hiszen nem áll módomban kontrollálni az agyam ezirányú tevékenységét, és nincs lehetőségem az összehasonlításra sem, csak sejtem, hogy ez történik éppen – kezdek megalkotni egy teljesen fiktív D.-t, akitől aztán képtelen leszek megszabadulni. Ahogy négy évig szerelmes voltam egy olyan Annába is, aki végül már alig emlékeztetett arra a valós személyre, akiről mintázni véltem.
Egyébként döbbenetes, hogy D.-vel mennyi mindent halmoztunk fel ezalatt a rövidke idő alatt. "Hihetetlen intenzitású kapcsolat" – Emma egyszer ezt mondta róla. Szerencsére már nem kell olyan sokat kibírni. Mindjárt letelik a három hét büntetés, aztán "bemegyünk Jozef előadására, utána meg elmegyünk inni." Vigyük Jozefet is! Biztosan élvezné. Vagy mégsem.

Álmatlanság ellen

Drága Naplóm! Kurva sok időmet veszed el, baszd meg!
Az a baj ezzel a három héttel, pontosabban ezzel a háromhetes naplóírással, hogy lassan elkezdek az emlékeimből élni. És az emlékeimnek élni. Ez nem helyes. Olyan kevés szó esik ebben a naplóban az adott napról, és ha mégis, csak röviden, utalásszerűen. Az emlékezetemben bízok ennyire vagy tényleg ilyen rohadtul híján vagyok aktuális élményeknek, benyomásoknak? "A Napló pihenésre egy legkevésbé sem áptudét csávó saját emlékezetében leélt életét rögzíti egy teljesen ingerszegény környezetben. Az alvási zavarokkal küszködők számára nélkülözhetetlen olvasmány. Ára mindössze..." – itt most elakadtam. Mennyit kérjek érte példányonként?

Fáradtságot leleplező megnyugvás

D. – aki még véletlenül sem Júlia – azt írja: "Szóval ott ültünk ketten, mint két facér liba, jöttek is a fiúk, de büszke lehetsz rám, mindegyikkel nagyon bunkó voltam, úgyhogy gyorsan távoztak." Büszke talán nem vagyok Rád, de megnyugtattál! Megint kaptam egy kis haladékot...
Ma valahogy képtelen vagyok többet írni. Pontosabban képtelen vagyok valamiről írni. Egész nap valami furcsa, massza-szerű szomorúságot érzek. Még azután sem derültem jobb kedvre, hogy elolvastam D. – a tegnap tárgyalt nyavalyáim szempontjából valóban megnyugtató, ugyanakkor a húga miatt borzasztóan elszomorító – e-mailjét. Tőlem ráadásul vicces választ várt. Mulatságos dolgok nem jutottak eszembe, úgyhogy egy olyan levelet írtam neki, amit mintha az Ifjú Werther egy másodosztályú utánzatából téptem volna ki. Remélem szórakoztatónak találta.

Fiatalság, gyávaság

Bátrabbnak kellene lennem, kockázatot vállalni néha, nem mindig csak nyavalyogni. Meg kellett volna próbálni... De olyan nehéz, mert amikor biztosra megyek, amikor azt gondolom, hogy a mozdulataimból, szavaimból nem lehet baj, akkor is mindig megbántom valamivel. És hiába szeretném jóvátenni, visszautasítja. Nem hajlandó elmondani, hogy hol hibáztam. Igaz, ha tényleg figyeltem végig, tudnom kell nekem is... Lehetne egy kicsit türelmesebb velem, hiszen látja, hogy igyekszem. De ő nem...
És végső soron neki van igaza. Ahogy akkor is igaza volt, amikor egy teljes napig azzal tömte a fejem, hogy még én is "fiatal" vagyok. Valóban, megfiatalodtam ebben a két hónapban. Nem vagyok több 16-nál. És ennek kurvára nem örülök.

Emlékekbe kényszerűlve

Ígérete ellenére nem írta meg, hogy milyen a Vesztegzár alkohol nélkül. Iszonyúan ideges vagyok, mert nem tudom, mi ennek az oka. Lehet, hogy csak nem ért rá, de az sem kizárható, hogy haragszik, mert nem válaszoltam rögtön az e-mailjére, vagy... Percről percre egyre fájdalmasabb lehetőségek jutnak az eszembe. Valahogy meg kellene szabadulnom ettől a szorongástól. Attól a rémképtől, hogy el fogom veszíteni őt. Annak a minden pillanatban fenyegető eseménynek a víziójától, hogy egyszer szükségképpen össze fog találkozni valakivel, akitől boldogságot remél majd. Egyszer szükségképpen össze fog találkozni valakivel, akitől boldogságot remél majd – de nekem nem szabad erre gondolnom. Felkészülni rá úgyis lehetetlen...
Szóval valami máson kell morfondírozni most is, másról kell írni... Figyelemelterelés – kutatás az emlékek és a róla való gondolkodás panelei között.
Gyakran töröm a fejem azon, hogy szeptember 21-én, illetve 22-én mi volt a közönyöm oka. Egész nap bántottam szegényt, lekurváztam, megcibáltam a haját – mégis azon a napfordulón mutatta először jelét annak, hogy szeret. Három alkalommal sodródott a sírás határára, kérlelt, hogy beszélgessek vele... Ilyen szomorúnak és kiszolgáltatottnak még sohasem láttam. Én meg... Amikor a térdére hajtotta a fejét, megsimogattam egyszer a haját. Meg akartam simogatni a hátát is, de ehhez már nem volt elég bátorságom.
De jó, hogy ez most eszembe jutott! Egy perccel ezelőtt még arra készültem, hogy azt írom: "Éreztem, hogy akár meg is csókolhatnám, de nem tettem. Közömbösnek éreztem őt. Talán azért, mert a beteljesülés soha nem érdekelt. A szerelem mint belső mozgás és talán a hódítás mint cselekvéssor igen, de a beteljesülés soha." Ez baromi jól hangzik, de ennyire szemét nem lehetek vele.
Ám ha nem erről van szó, akkor miért éreztem közönyt?! Rendben: nem mertem megsimogatni, vigasztalni, mert féltem, hogy esetleg mégis rosszul látom a helyzetet és visszautasít, elrohan, leidiótáz, nem tudom mit tesz. Zavart voltam, persze. De tényleg volt egy pillanat – miközben ő térdére hajtott fejjel ült a fotelben, én meg a televízióra pillantottam –, amikor mérhetetlen idegenséget éreztem... Ez a pillanat – ami lehet, hogy tényleg egyetlen volt csupán, lehet, hogy egy apró letérés arról a pályáról, amin végig teljes erővel rohantam –, szóval mindenekelőtt ez a pillanat, ez az érzés maradt meg abból az éjszakából. Kegyetlen lelkiismeretfurdalásom van emiatt.

A hódító naplója

Éva ma érkezik. Többször megfordult a fejemben, hogy esetleg mégiscsak ki kellene menni elé. De mivel egy fillérem sincs... Tegnap azt írtam D.-nek, hogy "csak annyi pénzem van, hogy megírjam: nincs pénzem, hogy válaszoljak az e-mailedre. [...] Aki szegény, az barátkozzon a szomszédaival!"
Éva hihetetlenül bájos volt az első (és eddigi egyetlen) találkozásunk alkalmával. Nem tudom, mi késztette arra, hogy felkérjen egy kis pályaudvari várakozásra, mindenesetre roppant kedves ötlet volt tőle. Mellesleg azt a mondatomat már egy kicsit megbántam, hogy "Ez nagyon romantikus, de nem látom semmi értelmét."
Csengének megírtam a történetet és hozzátettem: "Hódítok!" Cse. válasza: "Mindannyian tisztában vagyunk a vonzerőddel!"

Merénylet az idő ellen

Merénylet az idő ellen. Ez lenne ez a napló. A feladat: likvidálni az időt. Nem is tudom... Kitölteni és ezáltal eltüntetni. Kitölteni: ez nem a megfelelő szó. Ez az írás inkább olyan, mint vákuumot létrehozni az időben. Felszámolni az időt, mint tartalom (D.) nélküli üres helyet. Kiszippantani belőle a tartalomra váró üres helyet.
Végső soron minden napló merénylet az idő ellen, csak más értelemben. Olyan értelemben, mint ahogy minden írás az. Flusser mondja, hogy az írás teremti meg a történelmet olymódon, hogy a kollektív emlékezet által befogható időt – amely nem terjed tovább néhány emberöltőnél – mérhetetlenül kitágítja. Paradox a művelet, hiszen végsősoron megszünteti a múlt és a jelen közötti távolságot. Legalábbis látszólag. A napló a naplóíró történetét teremti meg ugyanígy. Így születik meg egy integer személyiség. Persze a végeredmény nem valóságos, hiszen ez a személy igazából csak a napló oldalain létezik. Az emlékezet kapacitásán túli emlékek nincsenek ott a mindennapokban tett kijelentésekben, mozdulatokban. A napló fellapozásával felidézhetjük azokat, de ettől még nem épülnek be a személyiségünkbe.
Ráadásul a napló – ez a többszörös transzformációval létrehozott emléktár – a legkevésbé sem nevezhető az emlékezetbe idézés pontos és megbízható eszközének. Egy illat vagy egy hang alighanem erre sokkal alkalmasabb. A naplóírásnak – legalábbis most így vélem – csak egyetlen célja és hozadéka lehet: verbalizáljuk, vagyis végiggondoljuk önmagunkat nap mint nap. Nap mint nap, vagyis újra és újra, nem pedig folyamatosan. Hogy mire jó ez? Tudatosítjuk a jelentéktelenségünket. Éppen azáltal alkalmas erre, aminek köszönhetően megakadályozza, hogy az emlékezetünk meghosszabbítása legyen: vagyis mert nem fenoméneket rögzít, hanem interpretációkat. Persze van még valami, amire jó lehet: vákuumot létrehozni az időben...

"...csak a szív egy kicsit forróbban ég..."

Eszembe jutott, hogy ha Sanci nem érkezik meg akkor vasárnap (akire egyébként mérhetetlenül haragszom amiatt, hogy éppen azon a napon toppant be. a saját lakásába. micsoda szemtelenség! szegény Sándor... ennek a szerelemnek ő is áldozata. csodálom, hogy nem küldött még el a picsába), valahogy biztosan sor került volna rá, hogy elénekeljem D.-nek azt a két dalt, amit azon a hétvégén egyfolytában dúdoltam magamban. Ma meghallgattam mindkettőt. Hihetetlen, hogy ezek a bugyuta filmslágerek milyen iszonyú pontosak tudnak lenni.

Meglátni Magát, hallgatni szavát, becézni szavát, de jó.
Suttogni nevét, megfogni kezét, meglelni szívét, de jó.
A boldogsághoz nem kell frázis, szép színes szavak,
A néma vágy a legszebb vallomás.
A kis szívének halk titokban szívem súgja csak,
Hogy nem kell nékem senki, senki más.
Hogy csak Magát kerestem én a nagyvilágon át,
Elmondja azt egy rejtett kézfogás,
Egy édes pillanat, egy csók a fák alatt,
A néma vágy a legszebb vallomás.

Hát igen. Tele van frázisokkal és szép színes szavakkal, de tényleg erről van szó: nem beszélni, nem szeretkezni, csak hallgatni. A másik:

Két egyszerű kis röpke szó: szeretlek Téged,
És benne van, hidd el nekem, az életem,
A sorsom ez, akármi lesz: szeretlek Téged,
És ennyi vágy az nem lehet reménytelen.
Ezerszer is elmondanám: szeretlek Téged,
Hisz ez az én bolond szerelmem végtelen,
Szívem csak annyit kérek én, hogy halkan súgd Te is felém,
Két egyszerű kis röpke szó: szeretlek Én.

Igen: az én bolond szerelmem. D. az én bolond szerelmem, ezek szerint végtelen. D. az apeiron. Ezen jót nevettünk, amikor elmondtam neki. Már biztosan nem emlékszik. No, tovább:

Szelíden néz le ránk a hold, szerelmesebb tán sose volt
Még nyári éjjel, tele van száz veszéllyel.
Mi kell nekünk? Olyan kevés, lágy esti szél pár csillag és
Kettesben lenni.
Más nem kell semmi.

Nem attól ilyen pontosak ezek a dalszövegek, mert a szerelem mindig közhelyes? És közhelyessé teszi a legkiválóbb, legszellemesebb elmét is? Nem tudom kiverni a fejemből, hogy milyen hatással volt rám, amikor az István Pincében a hátam mögött az a részeg pali a szerelemről beszélt a kollégájának. Hihetetlen, hogy akkor, abban a pillanatban mennyire megérintettek azok az ezerszer hallott, ostoba mondatok, és hogy éppen egy ilyen idióta előadásában. Bár akár azt is mondhatnám, hogy autentikus volt az előadás. Persze az is lehet, hogy a szerelem annyira bonyolult és megfoghatatlan, hogy mindannyian csak ezekre a frázisokra vagyunk képesek. Vagy annyira jelentéktelen – ahogy Barthes mondja –, hogy hatalmas erőfeszítésekkel sem jutunk messzebb. Így vagy úgy, a szerelem szellemi egyenlőséghez vezet.

Médiumok hazugságai

Ez rohadt nagy marhaság! A levél- és naplóírás közötti különbség egyértelműen a tévedés és a hazugság közötti különbségben ragadható meg. Egy engem kívülről szemlélő másikat nincs lehetőségem olyan mértékben félrevezetni, mint önmagamat. Ezért fontolgatjuk hosszabban a napló mondatait, mint egy levélét: mert minden szónak illeszkednie kell egy teljesen új konstrukcióba, a naplóban születő énembe – ami nem azonos a mindennapokban tapasztalt és megszokott, éppen ezért gyorsan, automatikusan papírra vethető önmagammal (amely persze csak jól ismertként kezelt, de a legkevésbé sem az: tulajdonképpen önmagunkkal kapcsolatos tévedések halmaza). Emiatt eshet olyan sok mindenről szó egy levélben, és ezért olyan korlátozott a tartalma egy naplónak: kevés dolgot vagyunk képesek egyszerre átfogni és átlátni, márpedig a napló fiktív világát muszáj a kezelhetőség határain belül tartanunk, hiszen ha csak a legkisebb hibát vétjük is benne, azonnal lelepleződünk önmagunk előtt. A hétköznapjainkban használatban levő énünkkel kapcsolatban megengedhetők és elviselhetők a tévedések, a magunknak alkotott (a hétköznapi önmagunk elé példaképként állított?) énünk esetében nem.
A levélből kirajzolódó személy a reálishoz áll közelebb, a napló hőse az ideálishoz. Levelet tehát az önmagunkkal kapcsolatos tévedéseinkből írunk, naplót viszont az önmagunkkal kapcsolatos hazugságainkból.
Itt végső soron elvész a különbség aközött, hogy valóban magamnak írom-e a naplómat, vagy a nagyközönségnek. A címzettnek egyetlen attribútummal kell bírnia: könnyen félrevezethetőnek kell lennie. Tehát olyasvalakinek, aki nem ismer engem, az írót (vagy ha önmagamról mint másikról beszélek: nagyon bizonytalan ismeretekkel rendelkezik rólam), és így – ha nem hibázok, vagyis, ha a megkonstruált személy egy jól körülhatárolható egész benyomását kelti – elhitethetem vele, hogy akiről a naplómban olvas, az én magam vagyok. Egyébként egy mesterségesen alkotott személyről – éppen az integritás csapdája miatt, ami az olvasói elvárások csapdája – sokkal könnyebb elhitetni ezt, mintha valóban önmagamat írnám. Gondolom...

Médiumok korlátai

Furcsa, hogy most, amikor "normalizálódott" a kapcsolatom D.-vel, mennyire értelmetlennek tűnik ez a napló. Így már baromi nagy teher ezzel foglalkozni. És még tizenkét napig cipelnem kell ezt a terhet... Most túl nyugodt és boldog vagyok. Ez teljesen alkalmatlan állapot a naplóírásra. Az örömeimet soha nem volt kedvem, de nem is tudtam volna megfogalmazni. Csak a nyűglődést.
Levelet vagy SMS-t írni neki – az egészen más. Azt szívesen tenném. Egy konkrét címzetthez írni, azzal a tudattal írni, hogy a címzett olvasni fogja a hozzá szóló sorokat, valahogy kötetlenebbnek tűnik, kevesebb felelőséggel jár. Sok mindent elbír egy ilyen írás. Bár lehet, hogy levelet írni azért könnyebb, mert ha konkrét személyhez szólunk, akkor vele, mint másikkal szemben – de éppúgy mondhatnám azt is, hogy az ő segítségével – könnyebben meg tudjuk határozni önmagunkat. Könnyebben szét tudjuk választani a fontosat a kevésbé fontostól – pontosabban éppen az ő személye szelektál helyettünk. Ugyanakkor van kihez alkalmazkodnunk, vannak elvárások és támpontok, amelyek mentén – vagy amelyek ellenében – kifejthetjük a gondolatainkat. A címzettel együtt ismerjük azokat a korlátokat is, amelyeket tiszteletben kell tartanunk vagy amelyeket ki kell tágítanunk, esetleg lerombolni éppen. Ez nagyon kényelmes számunkra.
Ellenben a napló az önmagunk semmiből való megteremtésének nevezhető. De ha nem látunk határvonalakat, akkor – teljesen öntudatlanul – egyre inkább leszűkítjük a játékterünket, mert félünk egy teljesen ismeretlen, irányjelzők és kapaszkodók nélküli világban bolyongani. Egyre inkább egyoldalúvá válik a gondolkodásunk önmagunkról, sőt pontszerűvé. Talán mert elkezdünk ragaszkodni valamihez, amit a legbiztosabbnak érzünk, és amitől nem merünk eltávolodni. Önmagunk kiterebélyesítése helyett önmagunk minimalizálása.

Követelőző boldogság

D. úgy követeli az e-maileket, mint néhány hete az SMS-eket. Boldoggá tesz ez a követelőzés!!! Nem lehet másmilyen a kapcsolatunk. Egymással csak ezt tehetjük és csak így. Botorság abban bízni, hogy képesek vagyunk mesterségesen átformálni a viszonyunkat, hogy racionális rendbe szedhetjük magunkat. És örülök, hogy ez lehetetlen.

Halkan...

Most nagyon szeretném megölelni D.-t és megsimogatni a haját.

Közhely, hideg

Ismeretségünk kezdetén D. egyszer azt mondta, hogy a húga biztonságban van, nem érheti kellemetlen csalódás, mert a barátja – noha egy kemény, sokat próbált figura – fél tőle. Mármint D.-től. Úgy gondolta, nagyon erős a befolyása a testvérére, aki teljes mértékig megbízik benne. Tévedett. A húga az első komolyabb konfliktushelyzetben a pasija pártjára állt, az ő szavában hitt – és most lényegtelen, hogy D. állításai a pasi félrelépéseiről helytállóak voltak-e vagy sem. Azóta D. menekül a fiú elől (aki – ha D. a maradásával erre alkalmat adna neki – nyilván ki is használná vele szemben ezt a pozíciócserét), és azt hiszem, önkéntelenül a húga elől is.
Néha olyankor is érzünk bűntudatot, ha nem kételkedünk a saját igazunkban és jószándékunkban. Ráadásul menekülni kényszerülünk a másik elől, ha tudjuk: a segítő szándékot – melynek kinyilvánításától képtelenek lennénk megtartóztatni magunkat – ő bántásként, sértésként értelmezi majd. Persze a lélekben erős, hitében és így önmagában végtelenül biztos ember kitart és bánt, mert a célt, a másik boldogságát, nem pedig a boldogság pillanatnyi illúzióját tartja szem előtt. Az ilyen embernek azonban az apostolok között van a helye, nem itt...
Egész nap azon törtem a fejem, vajon mit tehetne D., hogy a húga ismét a közelébe engedje? Azt hiszem, erre most már nincs esélye. Talán akkor sem lesz, ha a lány egyszer egy félreérthetetlen, pontosabban egy félreértelmezhetetlen (mert hiszen erről van szó: szándékos félreértelmezésről, önmaga félrevezetéséről, hogy boldognak mondhassa magát magának) eseményt követően kénytelen-kelletlen beismerné önmagának, hogy D. nem csapta be, nem féltékeny volt, csak féltette. Ekkor éppen azért fog rá haragudni, mert igaza volt, mert már régóta tudta (és mert ki is mondta? úgy magyarázná magának, hogy egy önbeteljesítő jóslat kimondásáért haragszik a nővérére?). Most pedig azért zárja ki az életéből, hogy vakon, háborítatlanul hihessen valamiben, amiről tudja, hogy önámítás. Persze már az is önámítás, hogy a történtek után lehetséges háborítatlanul hinnie. Mégis: D. testvérének viszonyulása a történtekhez teljesen normális, az ő szempontjából érthető és elfogadható. Méltánytalan lenne ostobának nevezni a viselkedését. D.-nek ettől persze még nagyon fáj...
Mindez így olyan hidegen és otrombán hangzik. Talán éppen azért lehet ilyen színtelen hangon elmondani és elemezni a történetet, mert teljesen hétköznapi a helyzet, és mert ebben a jól ismert szituációban abszolút szokványosan viselkednek a szereplők. De hát nem éppen emiatt kellene érzelmeket kiváltania abból, aki hallja vagy meséli? Nem attól válik emberivé, hogy semmi különös nem akaszt meg benne?

"Csak beugrottam egy szóra"

Csak ma jutottam hozzá a heti e-mailjeimhez. D. kettőt is írt: egyet kedden és egyet ma. Ez utóbbit a következő mondattal kezdte: "Igazán írhatnál már nekem!" Ez egy nagyon-nagyon ismerős mondat! Boldogító mondat. Pedig tegnap este óta volt bennem egy kis félelem... Hogy az üzenete csak kitérés volt. De ez már a múlt!
Megígértem, hogy holnap küldök egy szép, hosszú és mulatságos e-mailt, úgyhogy erre a naplóra ma nincs időm! És ez egy hihetetlenül jó hír még a naplóm számára is!!!

Önjutalmazás és önostorozás

Mint egy elítélt, aki a rámért büntetést még az önként vállalt magánzárkával is megtoldotta, úgy kucorogtam ebben a kurva szobában öt napig. Nem írtam neki SMS-t, hogy elmondhassam: kiálltam a próbát, megálltam a helyem, büszke lehet rám. Aztán ma este úgy éreztem, hogy már szabad. "Sajnos már csak 300 Ft van a kártyámon, másfél hét múlva tudom feltölteni." Remek. Ezért a mondatért nyomorogtam ilyen sokáig. Persze nem az ő hibája, nem rá haragszom. Csak magamon nevetek. Mint egy idióta gyerek, úgy vártam a ma esti üzenetváltást. Mintha ez lenne a megérdemelt jutalom a kitartásomért, azért, mert jól viselkedtem. Ráadásul az a szellemes vallomás... "Ugye tudod, hogy rohadtul hiányzol?!..." Hát gratulálunk, kicsi T.! Ez igazán eredeti volt! Fogadj magad mellé egy Cyranot, baszd meg! Baszd meg, baszd meg, baszd meg!!!

Kijózanodás

Ennek a naplónak a vezetéséből most lett végtelenül elegem. Ezt így nem lehet, nem szabad...

Az emlékek őrzői

Nem tudom, mi kényszerít arra, hogy dokumentáljam ezt a szerelmet. D. roppant szellemes, talán engem is azzá tesz. Lehet, hogy ebben bízom, hogy lesz ebből valami iromány végül. Bár a szerelemről soha életemben nem akartam semmit írni. De inspirál az írásra. Merthogy egyébként rohadtul utálok írni. Most mégis van hozzá elég erőm – kedvem most sincs, csak akarat dolgában állok jobban, mint amikor normális vagyok.
Akarat vagy inkább kényszer? Hat évvel ezelőtt is ez történt. Amikor másfél hete egy teljes péntek estét átsírtam Emmánál, megkérdeztem tőle, hogy az Anna-ügy idején is ilyen voltam-e? "Nem emlékszem már rá. Erre sem fogok, gondolom." Ő persze emlékezett. A megfigyelő, a kívülálló mindig kedvezőbb pozícióban van ebből a szempontból. Legalábbis én nemigen tudok sem akkor, sem később reflektálni önmagam ténykedésére és azokra az eseményekre, amelyeknek részese vagyok.
Részese vagyok? Badarság. Inkább csak része vagyok, mert mint öntudattal bíró lény nem vagyok teljesen jelen. Ha ennek a kapcsolatnak a lehető legtöbb részletéről valamilyen lenyomatot készítek, talán utólag képes leszek majd végiggondolni, hogy mi történt velem, velünk. Persze korántsem biztos, hogy ettől jobb lesz nekem, hogy ez bármiféle hasznosítható tapasztalattal szolgál majd. Nem beszélve arról, hogy abban reménykedem: sohasem lesz "utólag".

Egy elcseszett hímsoviniszta

Azért tényleg furcsa, hogy D. mennyivel vonzóbb nő, mint R. – bár neki kétségkívül nagyon finom bőre és gyönyörű melle van –, mégis: R. kizárólag mint szexuális tárgy érdekelt, és kínos visszagondolni arra – kínos volt akkor is –, hogy ezt a testem milyen félreérthetetlenül jelezte, amint a közelembe került, vagy akár csak gondoltam rá. D.-vel kapcsolatban csak nagyon ritkán ilyen irányúak a vágyaim. Még részegen is, pedig ittasan más nemigen szokott érdekelni egy nőnemű lényben. Bevallom, emiatt néha egy kicsit lelkiismeretfurdalásom van, hiszen csodálatos nő, és már-már disznóság nem vágyakozni a teste után. Persze nem arról van szó, hogy egyáltalán nincs rám hatással ebből a szempontból. De a testi gyönyöröknél (nem szeretem ezt a kifejezést, iszonyúan nem) lényegesen nagyobb örömöket is képes nyújtani számomra. Legalábbis így érzem, ilyen örömöket remélek, ezek után kutatok.
És – ellenpontozandó a lelkiismeretfurdalásomat – boldog vagyok, sőt még egy kicsit büszke is magamra, hogy így érzem. Bár tegnap a mellét és a hasát simogattam. Ezt el is felejtettem leírni.

Mindenki mínusz két fő

Miután anyám múlt héten elolvasta a kinyomtatott SMS-einket – a kis szemét, még mindig nem tudott leszokni arról, hogy kutasson a dolgaim között; drogot kellene elrejteni valahol. ettől talán megnyugodna... – természetesen volt annyira szemérmetlen, hogy firtatni kezdjen néhány kardinális kérdést. Ez az igazán dühítő, hogy még csak nem is próbálja eltitkolni, hogy megint a kíváncsiság bűnébe esett – mert nincs tisztában azzal, hogy ez nem egy apró, tolerálható szenvedély, hanem aljasság. No mindegy. Szóval ezzel a mondattal kezdte: "Én örülök, hogy van barátnőd, vagy valaki, akit szeretsz, de..." Tehát ő örül. A szeretőn és a szeretetten kívül mindenki annyira örül... Erika is olyan boldog. Anna is! Emma: "Rebeka miatt nagyon haragudtam rád, de most annyira örülök!" Igen, talán még Rebeka is örül. Biztosan. "Gratulálunk! Az imái meghallgatásra találtak!" Valami olyasmit írt egyszer, hogy már úgy szeret, mint Isten. No persze. Mint az Ószövetség bosszúálló Istene.
Mellesleg Emma igazságtalan volt, ha haragudott rám miatta. "Mit tettél azzal a szegény lánnyal?!" Az egyetlen bűnöm az volt, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Egyszerűen gyenge voltam, mert sajnáltam – és ő ezt kihasználta. Én pedig meggyűlöltem mindkettőnket, és durvaságba próbáltam menekülni előle és önmagam elől is.

Tudatlanok, nyomorultak – és boldogok

Most már tényleg szeretnék beszélni vele. Mennyire kell hiányoznia ahhoz, hogy indokolt legyen a megkeresés? Ez a pihenés nagyon szemét, kíméletlen büntetés volt.
Persze szét kell választani az utazgatás és az üzenetáradat problémáját. A pihenés-kényszer voltaképpen csak az elsőre vonatkozik. Az SMS-ek számának korlátozása inkább anyagi megfontolás. Tény, hogy annyit költöttem rá, hogy abból már kifizethettem volna egy albérletet Pécsen. Ő szintén. Még többet is. Drága udvarló vagyok a számára. Viszont október 10-én erről nem esett szó. Ez a korlátozás a részéről már a 10-i veszekedést követő józan elhatározás volt.
Nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ha azon a szerdán nem megyek le a Moncáékhoz, vagy ha nem maradok ott olyan sokáig segíteni, akkor ez az egész eseménysor nem következik be. D. egész délután keresett – hiába. Egészen addig a napig bármikor írt, én rögtön válaszoltam. Akkor szerdán tulajdonképpen egyedül hagytam. Talán akkor ébredt rá, hogy nem leszünk mindig minden pillanatban elérhetők, mozgósíthatók? Biztosan nem lettünk volna azok, de ezt a felismerését egy-két hónappal vagy évvel elhalaszthattam volna. Ha az üzeneteivel nem okoz előző nap olyan nagy örömöt, meg sem fordul a fejemben, hogy munka után a nővéremékhez menjek. Ma is tudatlanok és nyomorultak lennénk mindketten. Jó lenne...

A szerelmeslevél anatómiája

Mégsem fogom megmutatni neki ezt a naplót. Olyan sokat tud a gondolataimról, érzéseimről. Már most is sokkal többet, mint amennyit szabadna. Ez elsősorban a leveleim hibája. Valakinek egyszer azt mondtam, hogy a leveleim mindig elbasszák a kapcsolataimat. D. ráadásul nem ír nekem. Az utolsó normális levelem – október 7. – elolvasása után valami olyasmit üzent SMS-ben, hogy meglepően jól látom a dolgokat, ő már csak kiegészítheti, de mindenképpen válaszolni fog. Aztán mégsem írt.
Mellesleg a levelek semmivel sem őszintébbek mint egy napló – de mégis nagy különbség, hogy kinek hazudunk. Hazudunk? Ez igazából nem túl szerencsés szó. Amikor több oldalon keresztül a nyomoromról értekeztem, nem hazudtam. Szarul voltam és azt akartam, hogy tudja, hogy higgye el végre. Egyébként is: ha már annyira ragaszkodott ahhoz, hogy szerelmeslevelet írjak neki, szembesülnie kellett azzal, hogy milyen szerelmesen levelet írni. Nem volt szabad az apró kis örömökről szót ejteni. Mondhatni dramaturgiai hiba lett volna. Ezt neki is tudnia kellett. Mint ahogy azt is éreznie kellett – ha a levélben nem is ejtettem róla szót –, hogy olykor milyen boldoggá tett. És tudnia kellett azt is, hogy napi 24 órában senki sem szenved. Akkor már nem nevezhető szenvedésnek. Ennek éppen az a lényege, hogy kegyetlenül ingadozik a kedélyállapotunk, teljesen ki vagyunk szolgáltatva a különböző hangulatok váltakozásának, amelyek minden előzmény nélkül törnek ránk, hirtelen, kontrollálhatatlanul. A váratlanul belénk nyilalló örömérzet ennek ugyanúgy része, ugyanolyan fontos eleme. Ez teszi elviselhetetlenné a fájdalmas pillanatokat. És így elviselhetetlenné válik maga is. Az öröm érzése semmivel sem kívánatosabb ilyenkor, mint a fájdalomé.
Egyoldalúak voltak azok a levelek, de nem hazugok. Ez az egyoldalúság nem valamilyen elferdítése az igazságnak, vagy letagadása bizonyos összetevőknek. Minden ott van mögötte. Másrészt akkor sem hazudtam, amikor az utolsó nem normális levelemben arról beszéltem, hogy milyen jó hatással van rám. Abban az állapotban hihetetlen erőfeszítésbe tellett, hogy mindenben képes legyek a pozitívumot megragadni, kibontani és megfogalmazni. Akkor – azt hittem – arra volt szükség.
De még így is! Igen, örülök, hogy végiggondoltam és megküzdöttem ezzel a dologgal. Tudatosítanom kellett önmagamban ezt is. És benne is. Termékeny félreértés... Tényleg nem olyan szörnyű ez a kapcsolat. Hogy is lehetne az.

Nyugalom, nyugalom

Szerdán szeretném felhívni. A hétvégén és az ünnepnapok alatt úgyis lefoglalják a családtagjai és a barátai. Nem akarom zavarni. Szeretném, ha nyugodtan együtt lehetne velük. Bár annyi konfliktushelyzetet idéz elő mindig, hogy ez aligha sikerülhet. De ezt neki kell valahogy megoldania. Először is be kellene látnia...

Világok harca

D. múlt héten azt mondta, hogy szerinte Josef K. egy fiktív, csak általa vizionált világban vált áldozattá vagy bűnössé, és valójában ott ölték meg, ugyanakkor a halála reálisan bekövetkező halál volt – és ez a kettő kizárja egymást. Számára érthetetlen egy ilyen átjárás a világok között.
Ma elég kellemetlen álmom volt, amiből kétszer riadtam fel: az első visszaalvást követően tudniillik ugyanarra a helyre tértem vissza. Igaz, addigra kissé megkopottá vált: mocskossá, omladozóvá, nyomorulttá. Nemcsak a hely, a lakói is. Valamiféle pszichiátriai intézet lehetett. A benne lődörgő orvosok és pacienseik egytől egyig afféle zombik. A második körben lerongyolódott zombik. Egy műtőasztal a kertre nyíló kijárat előtt – egy térben a társalgóval (mely tér egyébként az expresszionista filmekét idézte leginkább). A második látogatásom alkalmával itt fogtak le és adtak be egy injekciót.
Amikor felriadtam, éreztem még az oldalamban a tűszúrást. Ha fel tudtam volna kapcsolni a villanyt, talán a helyét is láthatom. Arra gondoltam: ha szerencsém van, a beadott anyagtól legalább elalszom végleg, és nem fogok álmodni semmit.

Életidegen célfeladat

Persze nem vagyok eltiltva attól, hogy keressem őt. Tulajdonképpen akár most is küldhetnék neki SMS-t. De hát nem arról kellene szólnia ennek a három hétnek, hogy nem üzengetünk egymásnak minden pillanatban, ha eszünkbe jut a másik?!
De igen, csakhogy az emberek éppen akkor szoktak telefont ragadni, ha eszükbe jut a másik. Ha szükségük van rá, szükségük van a segítségére. Most nem egyszerűen emberként viselkedek, hanem valami kibaszott mártírként. D. szereti ezt a szerepet. Én nem annyira.

Elkeserítő kedvességek

Kaori az imént küldött egy SMS-t. Kedves tőle. Csak az a baj, hogy ha SMS érkezik, mindig azt remélem, hogy D. írta, hogy hírt kapok felőle – és nagyon csalódott vagyok, ha nem ez történik.

Szempontrendszer

Lehet, hogy rosszul közelítem meg a kérdést. Annak, hogy kikészítjük egymást, valóban nincs túl sok értelme. Ha képesek lennénk higgadtabban viszonyulni egymáshoz, talán egyszerűbbé, kezelhetőbbé válna a kapcsolatunk. És ez még nem feltétlenül jelentené azt, hogy ne lennénk fontosak egymás számára, csak ennyire kiszolgáltatottak nem lennénk. Több örömünk lenne a másikban.
De egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ezt szeretném – de még abban sem, hogy ő ezt szeretné. Abban pedig végképp nem, hogy mindig helyes lenne az értelem szavára hallgatni.

Baromi hmm

Hmm. Baromi hosszú ez a vasárnap. "Baromi" – erre a jelzőre ő szoktatott rá. Ahogy én őt például arra, hogy "hmm". Amikor még ifjú voltam és költőnek hittem magam, gyakran szerepelt ez a "kifejezést" a verseimben. Emma szerint nagyon jellemző volt, bár neki baromira nem tetszett.

Írd és hallgasd!

Két és fél napon túl vagyunk. Alighanem holnap kénytelen leszek küldeni neki egy SMS-t, mert nem fogom tovább bírni. Egy ilyen napló egyébként arra is jó, illetve talán arra is jó lehet, hogy kifelé, egészen pontosan az ő irányába kitartónak, elszántnak, keménynek mutathassam magam. Lehet, hogy nem kell SMS-t küldenem holnap, mert a hiánya miatti levertségemet bele tudom ölni ebbe a szarba. Belefojtani a szarba. "Black and blue and broken bones, you left me here I'm all alone." "Félek tőled!" Én is tőled, baszd meg! "I want to fuck you like an animal." Talán nem kellene ilyen állapotban ezt a baromságot hallgatni...

Szomorú vasárnap

Most már tényleg vasárnap van... Semmi kétség: ennek a pihenésnek az a célja, hogy önmagában megszabaduljon tőlem. Ennek a bizonyosságával ébredtem. Nagyon nehéz eldönteni, mit tegyek. Nem lenne szabad hagynom és nem is akarom hagyni, hogy sikerüljön neki. Telefonálni kellene! MOST! És utána negyedóránként. Az őrületbe kergetni. Folyamatosan zaklatni, hogy ne tudjon felejteni.
Másrészről viszont: ha sikerülhet neki, akkor el kell fogadnom, hogy nem vagyok olyan fontos az életében, mint ahogy szeretném és ahogy azt érezte korábban. Teljesen ugyanaz a helyzet, mint az én esetemben. Nem szabad önző módon, a saját érzéseim változása alapján befolyásolni a döntését. Legalábbis, ha tisztában van azzal, hogy mire megy ki a játék. A saját játéka. Sajnos nem tudom, hogy tisztában van-e mindezzel.
De tényleg nem szabad befolyásolnom a döntését?! Miért kellene tekintettel lennem rá? Kérdés, hogy valóban boldog lehetnék-e, ha ő nem az, vagy ha csak hiszi, hogy az. Nyilván az etika kis bajnokai most kórusban kiáltják, hogy NEM! Többek között ezért nem járok templomba. Talán nem itt és most kellene megszövegeznem egy kikezdhetetlen boldogság-fogalmat...
Akkor leszünk a legnehezebb helyzetben, ha ennek a három hétnek a végén ellentétes következtetésre jutunk. Pontosabban: az egyikünkre akkor nagyon szomorú sors vár. Jó esély van rá, hogy én leszek az... Ha D. nem tud kilábalni ebből a nyomorúságos helyzetből, én viszont közömbössé válok iránta, akkor sem tudok majd nemet mondani, úgyhogy neki mindenképpen jobb lesz. Én meg majd gyűlölöm őt is, magamat is, mert megint nem tudtam az elhatározásomnak megfelelően cselekedni. Ahogy az már lenni szokott.
A csaj éppen azt énekli, hogy "nobody loves me". Pityeregjünk egyet így vasárnap délelőtt!

21:22

Eltelt három nap, egyfolytában rá gondoltam, mégis képes voltam megállni, hogy felhívjam. Egy hős vagyok! Aszkéta! Nem. Sajnos csak esztéta. Úgy terveztem, hogy először azt írom: most még csak alig egy-két perccel múlt el éjfél, úgyhogy az imént elhagyott sorok tulajdonképpen csak az óra-idő szempontjából születtek vasárnap, aztán beismerem, hogy igazából még csak szombat 21:22 van.
Szóval szombat 21:22 van. Kedvem lenne megírni ezt a naplót előre. Erről beszéltem. Ráadásul nem mindig úgy gondolunk valakire, hogy gondolunk is róla valamit. Ha holnap egyszerűen csak hiányzik, mit írjak?! "Ma is rá gondoltam." Ennyi?! No persze, néhány sornyi elmélkedést a szerelmünkről mindig képes vagyok összehordani. A napló igazából nem arról szól, hogy "ezt és ezt tettem, gondoltam, éreztem ma", hanem, hogy "ezt írom most".
Tényleg jó lenne kibírni anélkül, hogy keresem. Kivárni, amíg én hiányzom neki. Hiányzom majd neki?

NINcs hely, NINcs mód

"There is no place I can go, there is no way I can hide. It feels like it keeps coming from the inside."
Trent Reznor olyan dalszövegeket ír, mint jómagam tinédzser koromban. Mennyi ő most? Negyvenegykettőhárom?! Nem is ez a fontos. Az a meglepő, hogy mennyire visszhangoznak bennem ezek a gondolatok megint. Nem, a "meglepő" nem írja le ezt az érzést... Inkább a "kínos"...
A probléma az, hogy egy efféle napló vezetése már önmagában is nap mint nap arra kényszerít, hogy rá gondoljak. Ennyit az objektív megfigyelésről. Bár lehet, hogy a napló csak azért jut majd eszembe, mert rá gondoltam... Nagyon nehéz. Írni mindig annyi, mint hazugságokat kibocsátani. Szeretni is. Hazudni önmagunknak önmagunkról, becsapni és megcsalni magunkat. Vagy valami ilyesmi...

Egy igaz hazugság lehetősége

Talán az lenne a legjobb, ha megpróbálnám elhitetni D.-vel, hogy már nem vagyok teljesen bolond, el tudom viselni a jelenlétét és a távollétét egyaránt. Ez talán megnyugtatná. Ha azt hihetné, hogy ez a kapcsolat normálisan működhet és akár normális véget is érhet egyszer, lehet, hogy nem félne annyira.
Persze ahhoz, hogy ezt képes legyek elhitetni vele, magamnak is el kellene hinnem. Igaz hazugsággá kellene válnia. Elképzelhető, hogy tudnék folyamatosan hazudni neki, elválasztani egymástól a szavaimat és a gondolataimat. De egy Veszedelmes viszonyok vagy egy Csábító naplója fejezetnek nincs helye ebben a történetben...
Szóval önmagammal elhitetni, hogy ez is csak egy egyszerű kapcsolat... D. lehetne bárki más. A találkozásunknak nincs nagyobb jelentősége mint bármely más találkozásnak az életemben... Lehetetlen egy ekkora hazugságot bemagyarázni önmagamnak. Ez egy kisebb agymosással érne fel. Vannak egyáltalán kisebb agymosások? Mindegy. A lényeg, hogy kénytelen vagyok magam maradni. Ez a legtisztességesebb mindenkivel szemben. Még akkor is, ha ezzel esetleg végleg elijesztem.

Nincs vagy

Megint egy szomorú végkifejletet gondoltam végig. Akaratlanul. Egyébként is többnyire a vége-variációk villannak be, ráadásul most még két kellemetlen gondolat is szorongat, amelyeket képtelen vagyok kiiktatni: egyrészt, hogy meg akar szabadulni tőlem, másrészt, hogy egy ilyen hideg, tartózkodó kapcsolatot nem tudok, de nem is akarok fenntartani vele. Persze teljesen meg tudom érteni, hogy fél, mert túlságosan kötődünk egymáshoz. De nem hiszem, hogy az a valódi magyarázat erre a félelemre, amit írt, vagyis, hogy ez akadályoz mindkettőnket a munkánkban. Sokkal inkább az az oka, hogy a függetlenségét félti. Húszévesen végre lehetősége lenne önálló életet kialakítania és élnie, erre...
Persze én is rettegek ettől. Mindig is féltem, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor magányosan már nem érezhetem önmagam egésznek. Hogy felelősséggel tartozom valaki iránt, hogy jórészt elveszítem a saját akaratomat – a szolgaságra egyébként is nagy a hajlandóságom. Kényelmes.
Az a baj, hogy jelen pillanatban nem látom az alternatíváját ennek a szenvedéssel, megalázkodással teli, kiszolgáltatottságot jelentő módozatnak. Minden más rossz. Pontosabban KEVÉS. Nem birtokolni akarom őt. De annyira félek attól, hogy elveszítem, hogy még a birtoklásra törekvéstől sem riadok vissza. De hát ki birtokol itt kit? Ki az, aki kézben tartja, irányítja ezt a játszmát?

Jószándékú tévutas

Bizalom, bizalom! Nem akar ő rosszat egyikünknek sem. De vajon tudja, mi a jó nekünk?!

Csokoládé pihenésre

Amit a leginkább szeretnék: nem beszélgetni, nem szeretkezni, csak együtt lenni vele és hallgatni. Nagyszerűen lehet vele hallgatni.
Egyébként ma egész délelőtt bántottam. Daginak csúfoltam magamban. Idegesít, hogy annyi édességet eszik. Sajnálnám, ha odalenne az a szép feneke...
– Nagyon jól áll Neked ez a farmer!
– Mert ez a kedvenc nadrágom.
– És ezt a hátsód is tudja?
Tegnap este, miután megírta, hogy ő és az édesanyja éppen édességgel és pihenéssel múlatják az időt, nagyon szerettem volna megdorgálni, hogy ha így folytatja, lassan teljesen reménytelenné válik egy fullromantikus jelenet elképzelése is (amire konkrétan gondoltam: a falinaptárakból ismert, jólszínezett naplemente, a férfi a szerelemtől elalélt nőt a karjában viszi fel a tengerpartról egyenesen a hálószobába, a selyemmel bevetett, baldachinos ágyba), nemhogy a kivitelezése. Dagi!

Érzelembirkózás

Egy hete, amikor életemben valószínűleg a legközelebb kerültem ahhoz, hogy megbolonduljak, egy hete, amikor azt hittem, hogy végleg fel akarja számolni a kapcsolatunkat, amikor emiatt pánikba estem, akkor a két-két sírást összekötő viszonylag tiszta pillanataimban mindig arra gondoltam, hogy ennél bármi jobb lenne. Bármi. Még az is, ha csak havonta vagy évente találkoznánk, de köszönnénk egymásnak, beszélgetnénk. Ma azt szeretném, ha belehalnék ebbe a három hétbe...
Elismerem: ezek a félelem szavai. Talán kicsit túlzóak is. De tényleg borzasztóan rettegek attól, hogy lelepleződöm önmagam előtt. Hogy csak szerelmes akartam lenni, és nem számított, kibe. Hogy azt hazudhassam magamnak: tudok még szeretni. Pontosabban, hogy bebizonyítsam: képes vagyok még eljátszani egy romantikus szerepet. De miért tettem volna ilyet?! Hisz undorodom az érzelmek ilyen irányú és ilyen intenzitású megnyilvánulásaitól! Ennek a naplónak – egy pozőr pótcselekvésének – a segítségével talán végre kiderül, hogy mi történt tulajdonképpen. Legalábbis, ha őszinte leszek.
No igen. Ez a legnehezebb. Tudom, hogy meg fogom mutatni D.-nek, de nem emiatt. Hanem, mert az önmagamnak való hazudozást nem leszek képes megakadályozni. Valami arra kényszerít, hogy ragaszkodjak ehhez a szerelemhez. Akkor is, ha elviselhetetlenül megkínoz, mert őszinte, és akkor is, ha elviselhetetlenül megkínoz, pedig csak egy modoros hazugságáradat.
Persze attól is rohadtul tartok, hogy szeretett egy kicsit, és ez a három hét elég lesz számára ahhoz, hogy kiölje magából ezt az érzést. Olykor már ezen a héten is nagyon hidegen viselkedett... Erős és makacs lány. Azt hiszem, képes elbánni az érzelmeivel is.
Igen, azt szeretném, ha ő is belerokkanna ebbe a 21 napba. Azt kívánom, hogy elviselhetetlenül rossz legyen nekünk, különben leköphetjük magunkat az elmúlt két hónap szenvelgése miatt. (Egyszer azt álmodtam – vagy talán csak bevillant –, hogy leköpött. Biztos, hogy néha tényleg szívesen megtenné.)

Könyvtárangyal a buszon

Anélkül, hogy kutatnék utánuk, folyton olyan szövegek kerülnek a kezembe, amelyek éppen azokat a kérdéseket tárgyalják, amik az adott pillanatban a leginkább foglalkoztatnak. Képtelen vagyok hozzászokni. Mindenesetre biztos, hogy a dolog nem véletlen. Persze egy-egy könyv, tanulmány vagy esszé rengeteg apró elemből áll össze, amelyek kiragadhatók a kontextusból és magyarázhatók úgy, mintha valamiféle "könyvtárangyal" ténykedésének lennének a bizonyítékai. A mai napon – azt hiszem – mégsem ez történt. Miközben hazafelé utaztam Pécsről, hogy megkezdjem a D. által rám mért háromhetes pihenést – vagyis három nélküle eltöltött hetet –, egy novellában a következő, rövidke párbeszédre bukkantam:
– Ki fogod bírni.
– Igen – mondtam. – Ki fogom bírni. Ez a szörnyű az egészben.
Tényleg ez az, ami a leginkább aggaszt. Ha ez a kapcsolat elbír három magányos hetet, akkor nem vagyok biztos abban, hogy érdemes folytatni. Ha három hétig képes vagyok elviselni D. hiányát, akkor nyilván el tudom viselni három hónapig, évig stb. Sőt: egyre inkább képes leszek rá. De ha elviselhető, akkor valószínűleg nincs is D.-re olyan nagy szükségem, nem kötődöm hozzá olyan erősen. A racionalizáció csak e kapcsolat feleslegességére mutathat rá. Bár talán pontosabb, ha úgy fogalmazok: a helyettesíthetőségére.