Most már tényleg szeretnék beszélni vele. Mennyire kell hiányoznia ahhoz, hogy indokolt legyen a megkeresés? Ez a pihenés nagyon szemét, kíméletlen büntetés volt.
Persze szét kell választani az utazgatás és az üzenetáradat problémáját. A pihenés-kényszer voltaképpen csak az elsőre vonatkozik. Az SMS-ek számának korlátozása inkább anyagi megfontolás. Tény, hogy annyit költöttem rá, hogy abból már kifizethettem volna egy albérletet Pécsen. Ő szintén. Még többet is. Drága udvarló vagyok a számára. Viszont október 10-én erről nem esett szó. Ez a korlátozás a részéről már a 10-i veszekedést követő józan elhatározás volt.
Nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ha azon a szerdán nem megyek le a Moncáékhoz, vagy ha nem maradok ott olyan sokáig segíteni, akkor ez az egész eseménysor nem következik be. D. egész délután keresett – hiába. Egészen addig a napig bármikor írt, én rögtön válaszoltam. Akkor szerdán tulajdonképpen egyedül hagytam. Talán akkor ébredt rá, hogy nem leszünk mindig minden pillanatban elérhetők, mozgósíthatók? Biztosan nem lettünk volna azok, de ezt a felismerését egy-két hónappal vagy évvel elhalaszthattam volna. Ha az üzeneteivel nem okoz előző nap olyan nagy örömöt, meg sem fordul a fejemben, hogy munka után a nővéremékhez menjek. Ma is tudatlanok és nyomorultak lennénk mindketten. Jó lenne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése