Miután anyám múlt héten elolvasta a kinyomtatott SMS-einket – a kis szemét, még mindig nem tudott leszokni arról, hogy kutasson a dolgaim között; drogot kellene elrejteni valahol. ettől talán megnyugodna... – természetesen volt annyira szemérmetlen, hogy firtatni kezdjen néhány kardinális kérdést. Ez az igazán dühítő, hogy még csak nem is próbálja eltitkolni, hogy megint a kíváncsiság bűnébe esett – mert nincs tisztában azzal, hogy ez nem egy apró, tolerálható szenvedély, hanem aljasság. No mindegy. Szóval ezzel a mondattal kezdte: "Én örülök, hogy van barátnőd, vagy valaki, akit szeretsz, de..." Tehát ő örül. A szeretőn és a szeretetten kívül mindenki annyira örül... Erika is olyan boldog. Anna is! Emma: "Rebeka miatt nagyon haragudtam rád, de most annyira örülök!" Igen, talán még Rebeka is örül. Biztosan. "Gratulálunk! Az imái meghallgatásra találtak!" Valami olyasmit írt egyszer, hogy már úgy szeret, mint Isten. No persze. Mint az Ószövetség bosszúálló Istene.
Mellesleg Emma igazságtalan volt, ha haragudott rám miatta. "Mit tettél azzal a szegény lánnyal?!" Az egyetlen bűnöm az volt, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Egyszerűen gyenge voltam, mert sajnáltam – és ő ezt kihasználta. Én pedig meggyűlöltem mindkettőnket, és durvaságba próbáltam menekülni előle és önmagam elől is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése