A szerelmeslevél anatómiája

Mégsem fogom megmutatni neki ezt a naplót. Olyan sokat tud a gondolataimról, érzéseimről. Már most is sokkal többet, mint amennyit szabadna. Ez elsősorban a leveleim hibája. Valakinek egyszer azt mondtam, hogy a leveleim mindig elbasszák a kapcsolataimat. D. ráadásul nem ír nekem. Az utolsó normális levelem – október 7. – elolvasása után valami olyasmit üzent SMS-ben, hogy meglepően jól látom a dolgokat, ő már csak kiegészítheti, de mindenképpen válaszolni fog. Aztán mégsem írt.
Mellesleg a levelek semmivel sem őszintébbek mint egy napló – de mégis nagy különbség, hogy kinek hazudunk. Hazudunk? Ez igazából nem túl szerencsés szó. Amikor több oldalon keresztül a nyomoromról értekeztem, nem hazudtam. Szarul voltam és azt akartam, hogy tudja, hogy higgye el végre. Egyébként is: ha már annyira ragaszkodott ahhoz, hogy szerelmeslevelet írjak neki, szembesülnie kellett azzal, hogy milyen szerelmesen levelet írni. Nem volt szabad az apró kis örömökről szót ejteni. Mondhatni dramaturgiai hiba lett volna. Ezt neki is tudnia kellett. Mint ahogy azt is éreznie kellett – ha a levélben nem is ejtettem róla szót –, hogy olykor milyen boldoggá tett. És tudnia kellett azt is, hogy napi 24 órában senki sem szenved. Akkor már nem nevezhető szenvedésnek. Ennek éppen az a lényege, hogy kegyetlenül ingadozik a kedélyállapotunk, teljesen ki vagyunk szolgáltatva a különböző hangulatok váltakozásának, amelyek minden előzmény nélkül törnek ránk, hirtelen, kontrollálhatatlanul. A váratlanul belénk nyilalló örömérzet ennek ugyanúgy része, ugyanolyan fontos eleme. Ez teszi elviselhetetlenné a fájdalmas pillanatokat. És így elviselhetetlenné válik maga is. Az öröm érzése semmivel sem kívánatosabb ilyenkor, mint a fájdalomé.
Egyoldalúak voltak azok a levelek, de nem hazugok. Ez az egyoldalúság nem valamilyen elferdítése az igazságnak, vagy letagadása bizonyos összetevőknek. Minden ott van mögötte. Másrészt akkor sem hazudtam, amikor az utolsó nem normális levelemben arról beszéltem, hogy milyen jó hatással van rám. Abban az állapotban hihetetlen erőfeszítésbe tellett, hogy mindenben képes legyek a pozitívumot megragadni, kibontani és megfogalmazni. Akkor – azt hittem – arra volt szükség.
De még így is! Igen, örülök, hogy végiggondoltam és megküzdöttem ezzel a dologgal. Tudatosítanom kellett önmagamban ezt is. És benne is. Termékeny félreértés... Tényleg nem olyan szörnyű ez a kapcsolat. Hogy is lehetne az.