A helyre szabott idő

Gyakran gondolok arra, hogy éppen Pécs miatt lehetnék türelmesebb, hiszen biztos, hogy ott megtalálom őt még legalább öt évig. Nem kellene ilyen erőszakos módon, szünet nélkül zaklatnom, sürgetnem, hogy határozza el magát végre. Kivárhatnám, amíg asszimilálódik ebbe a számára új szellemi és tárgyi környezetbe, amíg kialakítja a saját életét, amíg otthonosnak kezdi érezni azt, amíg felméri, hogy mire van szüksége és elhatározza, hogy mit akar megszerezni. Amíg a hétköznapjai valóban hétköznapivá válnak, tele apró örömökkel és apró bánatokkal, kisebb nehézségekkel, de kisebb célokkal is, amelyek elviselhetővé, vagy inkább vállalásra érdemessé teszik ezeket a nehézségeket. Most még annyira bizonytalan minden körülötte. Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, ha nem akarja még kuszábbá tenni az életét, különösen valami olyasmi által, aminek eleve bizonytalan a kiindulópontja, a lefolyása és a vége. És olyasvalaki által, aki maga sem tudja, mit akar valójában. És akitől ráadásul még fél is. Hagyhatnék neki időt, hogy rendbeszedje magát, a gondolatait és az érzéseit.
Csakhogy attól tartok, hogyha lehetőséget adok rá, hogy alaposan átgondolja és felmérje a helyzetet, akkor biztosan vissza fog utasítani. Úgy érzem, nagyobb esélyem van, ha ebben a bizonytalan állapotban kényszerítem döntésre. Másrészt attól is félek, hogyha engedem, hogy úgy alakítsa ki és úgy élje a hétköznapjait, hogy abban engem nem vesz számításba, akkor végleg kívül rekedek az életén. Aggódom amiatt is, hogyha nem tartom én a fejében, hogy mit érzek iránta, akkor ő erről hamar megfeledkezik majd, és így nyitottabbá válik mások irányába. Vagy ha nem teszek tanúbizonyságot minden pillanatban az érzéseimről, akkor lemond rólam, mert úgy értelmezi, hogy megváltozott a hozzá való viszonyulásom. Ráadásul olyan keservesen érzi magát Pécsett, hogy talán még öt hónapig sem marad, nemhogy öt évig. És ha elhagyja Pécset, akkor végérvényesen szem elől fogom veszíteni. Pécs egyáltalán nem tesz türelmesebbé. Éppen ellenkezőleg.