Csak most tűnt fel, hogy (mivel jómagam vagy tíz éve nem vásároltam hasonló lábbelit) a halott apám edzőcipőjében és (mivel nem készültem fel erre az életre a megfelelő felsőruházati cikkek beszerzésével) a halott apám egyik pulóverében járok dolgozni. Egy – a fene tudja milyen – gyárba segédmunkázni. Egy-egy bélyeg a családtól és a szülővárostól...
A fakticitás hermeneutikája. Ez a legfontosabb feladatom a következő napokban. Aztán el kell innen tűnnöm minél előbb. Ha tényleg Pécs az egyetlen lehetőség arra, hogy letérjek arról a pályáról, amire a családom és a szülővárosom szükségképpen ráállítana – és valljuk meg: ha maradok, lustaságomnál és az ebből fakadó, beletörődésbe való hajlamomnál fogva jó esélyük van rá –, akkor nem lehetek tekintettel D. kívánságára. Még akkor sem, ha Pécs nem az egyetlen, hanem csupán a legegyszerűbb és leggyorsabb menekülési útvonal. Meg kell tennem. Bár ezt soha nem bocsátaná meg. Csak egy ellene irányuló, a nyugalmára törő támadást látna benne. Nem hinné el, hogy tőle független okokból voltam kénytelen így cselekedni. Voltaképpen megnyugtató, hogy beszélhetek még tőle független okokról.
Persze lehet, hogy nem lesz alkalmam magyarázkodni. Már két éve folyamatos költözésben vagyok. És már két éve ülök szinte szünet nélkül ebben a kurva szobában. Egyszer nem lett volna szabad kimozdulni innen. De persze azon az augusztusi napon nem tudtam a fenekemen maradni. Olyan furcsa, hogy mindig az ismeretségünk két hónapjáról beszélek. Úgy érzem, mintha már két hónapja két hónapot mondanék. Kilencedikétől, de még inkább november 16-tól nyugodtan mondhatok hármat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése