D. az "ezt elszúrtad, nem vagyok Júlia" kezdetű e-mailjében arra biztat, hogy ne adjam fel, keressek tovább. De hát én sohasem kerestem! Azt hiszem, ez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy normális körülmények között nem vagyok társas lény. Ráadásul a szerelemtől kifejezetten undorodom – józanon a testitől éppúgy, mint a lelkek ilyen típusú kötődésétől. Mellesleg egy fikarcnyi felelősségérzet sincs bennem. És – ha ez nem lenne elég – sem hajlandóságom, sem tehetségem nincs az állandó figyelemhez.
Nem vágytam Júliára, ezért nem is kutattam utána. D. is csak az utamba került. És éppen ezért ragaszkodom hozzá annyira. Mert – ahogy az kiderült azon a hétvégén – akár még együtt élni is képes lennék vele. Hiszen szerelmes lettem, noha azt gondoltam – és azt gondolom most is –, hogy ez az érzés a leginkább idegen a természetemtől. Mert tudom, hogy tétje van minden szónak, minden mozdulatnak, amit teszek vagy mondok. És mert figyelmesebben, érzékenyebben közlekedek a világban, amióta ismerem. És – ez talán a legfontosabb – a legkevésbé sem hiszek a véletlenekben. Éppen ezért pontatlan volt, amikor úgy fogalmaztam, hogy "az utamba került". Inkább találkozást kellett volna mondanom. Nem abban az értelemben, hogy tudatosan eltervezett lett volna, inkább elrendelt... Mindez borzalmasan hangzik, afféle petyhüdt keresztény szöveg... De erről van szó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése