Ma nem akart beszélgetni velem. 21:40-kor – egyetemi élményeinek összefoglalásában – mindössze eddig jutottunk:
D.: Belátogattam az antik filozófiára, mert már rég jártam ott + mára kellett felkészülnöm a szerelemre.
T.: És felkészültél már a szerelemre?
D.: NEM! Most megint alszom egyet. Minden nap alszom egyet. Így szoktam.
D. folyton provokál. Korábban attól tartottam – és ezt az első levelemben neki is megírtam –, hogy képtelen leszek elfojtani magamban a kényszeres vallomástételt. Hogy nem tudom majd elhallgatni, mit érzek iránta. Hogy amint meglátom, ki kell mondanom, és ki kell mondanom akkor is, amikor búcsúzunk. Vagy legalább utalnom kell rá, folyton-folyvást utalni rá. Hogy mindig ezzel fogom zaklatni. És hogy ez megrontja majd a kapcsolatunkat. Aztán kiderült, hogy ha tudnék is hallgatni, ő nem hagyja. Tulajdonképpen nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy ki ne húzzon belőlem egy-egy apró vallomást. Ám amikor elszánom magam, és komolyan kezdek el beszélni a dologról, elfordul, nem hajlandó végighallgatni. Ha pedig nem szólalok meg (mert nem tudok, mert nem merek), ha hiába nyaggat, akkor rögtön megsértődik. Mindig arra vár, hogy újra és újra bizonyságot tegyek a szerelmemről – de úgy, hogy az erről való beszéd még ne legyen terhes számára. Csak finoman, röviden, utalásszerűen erősítsem meg a tényt. Hogy ezáltal ő maga megerősödhessen egy picit. Hízeleg neki, hogy ilyen mértéktelen érzelmeket váltott ki belőlem, élvezi, hogy hatalma van felettem. De nem tudok haragudni rá emiatt. Már csak azért sem, mert tisztában vagyok azzal, hogy milyen parányi ez az élvezet ahhoz képest, amekkora gyötrelmet okozok neki. Mégis: azt hiszem, csalódott lenne, ha elhidegülnék tőle, ha soha többé nem hallhatná ezeket az átkozott vallomásokat. Furcsa, hogy csak a másik fájdalmából vagyunk képesek magunknak örömöt kinyerni. És a sajátunkból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése