Egyre kevesebb kedvem van vezetni ezt a nyomorult naplót. És emiatt bűntudatot érzek. Mintha D.-t árulnám el. Pedig éppen azért gyűlölöm annyira ezt a munkát – már így tekintek rá –, mert D. távolléte és hiánya ott van minden elemében: ebből származik az idea, ez a tartalma és ez az energiaforrása, ugyanakkor ebből nyeri az értelmét is. Nem írni szeretnék róla, még csak nem is hozzá írni. Látni szeretném végre. Találkozni vele, beszélgetni, aztán hazakísérni.
Bár a találkozásaink többnyire veszekedéssel érnek véget. Nem feltétlenül azért, mert így alakulnak: néha már az első pillanatban bennük – vagy bennünk – van a viszály.
Miért haragszom rá olykor minden ok nélkül? Amikor távol vagyunk egymástól, nem szokott ez előfordulni, csak Pécsett... Amikor megpillantom, néha egészen ellenséges érzések törnek rám. Érzékelem is ezt a haragot, és azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy minden ok nélkül gyűlölködöm, de képtelen vagyok elfojtani magamban. Bántanom kell, noha már abban a pillanatban szégyellem, amit teszek vagy mondok. Így próbálok távolságot tartani? Ahogy kezdetben öntudatlanul megpróbáltam megalázni csak azért, hogy a függetlenségemet bizonygassam önmagamnak? Ez elég undorító. Ezek a menekülési kísérletek – akár reflektálok rájuk, akár nem – elég undorítóak. Jó lenne, ha egyszer pofon vágna és megmondaná. Mert szerintem ő is tudja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése