Szomorú vasárnap

Most már tényleg vasárnap van... Semmi kétség: ennek a pihenésnek az a célja, hogy önmagában megszabaduljon tőlem. Ennek a bizonyosságával ébredtem. Nagyon nehéz eldönteni, mit tegyek. Nem lenne szabad hagynom és nem is akarom hagyni, hogy sikerüljön neki. Telefonálni kellene! MOST! És utána negyedóránként. Az őrületbe kergetni. Folyamatosan zaklatni, hogy ne tudjon felejteni.
Másrészről viszont: ha sikerülhet neki, akkor el kell fogadnom, hogy nem vagyok olyan fontos az életében, mint ahogy szeretném és ahogy azt érezte korábban. Teljesen ugyanaz a helyzet, mint az én esetemben. Nem szabad önző módon, a saját érzéseim változása alapján befolyásolni a döntését. Legalábbis, ha tisztában van azzal, hogy mire megy ki a játék. A saját játéka. Sajnos nem tudom, hogy tisztában van-e mindezzel.
De tényleg nem szabad befolyásolnom a döntését?! Miért kellene tekintettel lennem rá? Kérdés, hogy valóban boldog lehetnék-e, ha ő nem az, vagy ha csak hiszi, hogy az. Nyilván az etika kis bajnokai most kórusban kiáltják, hogy NEM! Többek között ezért nem járok templomba. Talán nem itt és most kellene megszövegeznem egy kikezdhetetlen boldogság-fogalmat...
Akkor leszünk a legnehezebb helyzetben, ha ennek a három hétnek a végén ellentétes következtetésre jutunk. Pontosabban: az egyikünkre akkor nagyon szomorú sors vár. Jó esély van rá, hogy én leszek az... Ha D. nem tud kilábalni ebből a nyomorúságos helyzetből, én viszont közömbössé válok iránta, akkor sem tudok majd nemet mondani, úgyhogy neki mindenképpen jobb lesz. Én meg majd gyűlölöm őt is, magamat is, mert megint nem tudtam az elhatározásomnak megfelelően cselekedni. Ahogy az már lenni szokott.
A csaj éppen azt énekli, hogy "nobody loves me". Pityeregjünk egyet így vasárnap délelőtt!