Nyilvános megalázkodás

D.-nek nem fogom megmutatni ezt a naplót. Viszont mindenki másnak igen – méghozzá ingyen. Hmm... a szerelmi nyűglődésem biztos nagyon sokakat érdekel. Azt hiszem, nagyon szégyellném magam, ha mindez publikussá válna.
Miért jutott eszembe mégis? Ráadásul nem egy kósza ötletként, hanem valamiféle elhatározásként. Végülis mit szégyellnék? Azt, hogy szerelmes vagyok. Igen, ez az egyetlen, amit szégyellek. Mégis mindenkinek erről beszélek. Kényszerből, vagy mert mást mondani nem tudok, vagy mert még nyomorultabban akarom érezni magam... A fene tudja. Az a legmulatságosabb, hogy elsősorban D. előtt szégyenkezem emiatt a szerelem miatt. Ezért akarom hát megmutatni inkább másoknak? Hogy ne ő legyen a legbeavatottabb?
Persze mintha egy kicsit ő is hasonlóképpen érezné magát. Azt nem mondhatom, hogy bőszen tagadott, amikor éppen két hete szóba hozta az Áfiumban, de a nyíltsághoz fűzött magyarázat, az, hogy mindig minden férfi azt gondolja, hogy ez személy szerint neki szól, pedig ő a másikkal szembeni nyíltságát és nyitottságát csupán követendő magatartásformaként állítja eléjük – mindez akkor csak egy kitérésre tett kísérlet volt a részéről. Ő csak demonstrálni próbál egy attitűdöt – mondta –, amit ezeknek a férfiaknak el kellene sajátítaniuk, és ennek segítségével megtalálniuk a boldogságukat – valahol másutt. Ez egy csodálatos elgondolás. Csakhogy ez a nagyon az általánost célul kitűző praxis tele van a nagyon a személyest közvetítő elemekkel. Én talán még hagytam volna magam becsapni, de a kívülállók előtt azonnal lelepleződött.
Remélem, nem tévednek ezek a kívülállók. Ugyanakkor kicsit rémisztő is ez a lehetőség. Az egy teljesen új helyzet lenne, teljesen új problémákkal – és nagyon félek, hogy ezeket képtelen lennék megoldani, vagy akár csak tudatosítani. Szinte elképzelhetetlennek tűnik számomra, hogy nem fogom elbaszni valahogy. Amiben most élek, már megszoktam, ebben már otthonosan érzem magam – ha jól éppen nem is. A magányos önemésztésben egyébként is nagy gyakorlatra tettem szert az évek során.
A párkapcsolatok tekintetében viszont alig van valamilyen hasznosítható tapasztalatom. Legfeljebb csak egy hiba-katalógust állíthatnék össze. Az is elég rövid lenne, mert mindig hasonló módon és hasonló gyorsasággal tettem tönkre a kapcsolataimat. Igaz, eddig soha nem érdekelt különösebben a másik, csupán a magányos önemésztésem lehetőségét kerestem mindenkiben. Éppen ezért nevetséges ez az eszmefuttatás. Azok a kapcsolatok – ha nevezhetők egyáltalán így – semmiféle rokonságot nem mutatnak ezzel. És felesleges is ez az eszmefuttatás. "...úgyis boldog leszel, ha akarod, ha nem."