Furcsa, hogy most, amikor "normalizálódott" a kapcsolatom D.-vel, mennyire értelmetlennek tűnik ez a napló. Így már baromi nagy teher ezzel foglalkozni. És még tizenkét napig cipelnem kell ezt a terhet... Most túl nyugodt és boldog vagyok. Ez teljesen alkalmatlan állapot a naplóírásra. Az örömeimet soha nem volt kedvem, de nem is tudtam volna megfogalmazni. Csak a nyűglődést.
Levelet vagy SMS-t írni neki – az egészen más. Azt szívesen tenném. Egy konkrét címzetthez írni, azzal a tudattal írni, hogy a címzett olvasni fogja a hozzá szóló sorokat, valahogy kötetlenebbnek tűnik, kevesebb felelőséggel jár. Sok mindent elbír egy ilyen írás. Bár lehet, hogy levelet írni azért könnyebb, mert ha konkrét személyhez szólunk, akkor vele, mint másikkal szemben – de éppúgy mondhatnám azt is, hogy az ő segítségével – könnyebben meg tudjuk határozni önmagunkat. Könnyebben szét tudjuk választani a fontosat a kevésbé fontostól – pontosabban éppen az ő személye szelektál helyettünk. Ugyanakkor van kihez alkalmazkodnunk, vannak elvárások és támpontok, amelyek mentén – vagy amelyek ellenében – kifejthetjük a gondolatainkat. A címzettel együtt ismerjük azokat a korlátokat is, amelyeket tiszteletben kell tartanunk vagy amelyeket ki kell tágítanunk, esetleg lerombolni éppen. Ez nagyon kényelmes számunkra.
Ellenben a napló az önmagunk semmiből való megteremtésének nevezhető. De ha nem látunk határvonalakat, akkor – teljesen öntudatlanul – egyre inkább leszűkítjük a játékterünket, mert félünk egy teljesen ismeretlen, irányjelzők és kapaszkodók nélküli világban bolyongani. Egyre inkább egyoldalúvá válik a gondolkodásunk önmagunkról, sőt pontszerűvé. Talán mert elkezdünk ragaszkodni valamihez, amit a legbiztosabbnak érzünk, és amitől nem merünk eltávolodni. Önmagunk kiterebélyesítése helyett önmagunk minimalizálása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése