Megint egy szomorú végkifejletet gondoltam végig. Akaratlanul. Egyébként is többnyire a vége-variációk villannak be, ráadásul most még két kellemetlen gondolat is szorongat, amelyeket képtelen vagyok kiiktatni: egyrészt, hogy meg akar szabadulni tőlem, másrészt, hogy egy ilyen hideg, tartózkodó kapcsolatot nem tudok, de nem is akarok fenntartani vele. Persze teljesen meg tudom érteni, hogy fél, mert túlságosan kötődünk egymáshoz. De nem hiszem, hogy az a valódi magyarázat erre a félelemre, amit írt, vagyis, hogy ez akadályoz mindkettőnket a munkánkban. Sokkal inkább az az oka, hogy a függetlenségét félti. Húszévesen végre lehetősége lenne önálló életet kialakítania és élnie, erre...
Persze én is rettegek ettől. Mindig is féltem, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor magányosan már nem érezhetem önmagam egésznek. Hogy felelősséggel tartozom valaki iránt, hogy jórészt elveszítem a saját akaratomat – a szolgaságra egyébként is nagy a hajlandóságom. Kényelmes.
Az a baj, hogy jelen pillanatban nem látom az alternatíváját ennek a szenvedéssel, megalázkodással teli, kiszolgáltatottságot jelentő módozatnak. Minden más rossz. Pontosabban KEVÉS. Nem birtokolni akarom őt. De annyira félek attól, hogy elveszítem, hogy még a birtoklásra törekvéstől sem riadok vissza. De hát ki birtokol itt kit? Ki az, aki kézben tartja, irányítja ezt a játszmát?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése