Nem tudom, mi kényszerít arra, hogy dokumentáljam ezt a szerelmet. D. roppant szellemes, talán engem is azzá tesz. Lehet, hogy ebben bízom, hogy lesz ebből valami iromány végül. Bár a szerelemről soha életemben nem akartam semmit írni. De inspirál az írásra. Merthogy egyébként rohadtul utálok írni. Most mégis van hozzá elég erőm – kedvem most sincs, csak akarat dolgában állok jobban, mint amikor normális vagyok.
Akarat vagy inkább kényszer? Hat évvel ezelőtt is ez történt. Amikor másfél hete egy teljes péntek estét átsírtam Emmánál, megkérdeztem tőle, hogy az Anna-ügy idején is ilyen voltam-e? "Nem emlékszem már rá. Erre sem fogok, gondolom." Ő persze emlékezett. A megfigyelő, a kívülálló mindig kedvezőbb pozícióban van ebből a szempontból. Legalábbis én nemigen tudok sem akkor, sem később reflektálni önmagam ténykedésére és azokra az eseményekre, amelyeknek részese vagyok.
Részese vagyok? Badarság. Inkább csak része vagyok, mert mint öntudattal bíró lény nem vagyok teljesen jelen. Ha ennek a kapcsolatnak a lehető legtöbb részletéről valamilyen lenyomatot készítek, talán utólag képes leszek majd végiggondolni, hogy mi történt velem, velünk. Persze korántsem biztos, hogy ettől jobb lesz nekem, hogy ez bármiféle hasznosítható tapasztalattal szolgál majd. Nem beszélve arról, hogy abban reménykedem: sohasem lesz "utólag".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése