péntek, október 26

Közhely, hideg


Ismeretségünk kezdetén D. egyszer azt mondta, hogy a húga biztonságban van, nem érheti kellemetlen csalódás, mert a barátja – noha egy kemény, sokat próbált figura – fél tőle. Mármint D.-től. Úgy gondolta, nagyon erős a befolyása a testvérére, aki teljes mértékig megbízik benne. Tévedett. A húga az első komolyabb konfliktushelyzetben a pasija pártjára állt, az ő szavában hitt – és most lényegtelen, hogy D. állításai a pasi félrelépéseiről helytállóak voltak-e vagy sem. Azóta D. menekül a fiú elől (aki – ha D. a maradásával erre alkalmat adna neki – nyilván ki is használná vele szemben ezt a pozíciócserét), és azt hiszem, önkéntelenül a húga elől is.
Néha olyankor is érzünk bűntudatot, ha nem kételkedünk a saját igazunkban és jószándékunkban. Ráadásul menekülni kényszerülünk a másik elől, ha tudjuk: a segítő szándékot – melynek kinyilvánításától képtelenek lennénk megtartóztatni magunkat – ő bántásként, sértésként értelmezi majd. Persze a lélekben erős, hitében és így önmagában végtelenül biztos ember kitart és bánt, mert a célt, a másik boldogságát, nem pedig a boldogság pillanatnyi illúzióját tartja szem előtt. Az ilyen embernek azonban az apostolok között van a helye, nem itt...
Egész nap azon törtem a fejem, vajon mit tehetne D., hogy a húga ismét a közelébe engedje? Azt hiszem, erre most már nincs esélye. Talán akkor sem lesz, ha a lány egyszer egy félreérthetetlen, pontosabban egy félreértelmezhetetlen (mert hiszen erről van szó: szándékos félreértelmezésről, önmaga félrevezetéséről, hogy boldognak mondhassa magát magának) eseményt követően kénytelen-kelletlen beismerné önmagának, hogy D. nem csapta be, nem féltékeny volt, csak féltette. Ekkor éppen azért fog rá haragudni, mert igaza volt, mert már régóta tudta (és mert ki is mondta? úgy magyarázná magának, hogy egy önbeteljesítő jóslat kimondásáért haragszik a nővérére?). Most pedig azért zárja ki az életéből, hogy vakon, háborítatlanul hihessen valamiben, amiről tudja, hogy önámítás. Persze már az is önámítás, hogy a történtek után lehetséges háborítatlanul hinnie. Mégis: D. testvérének viszonyulása a történtekhez teljesen normális, az ő szempontjából érthető és elfogadható. Méltánytalan lenne ostobának nevezni a viselkedését. D.-nek ettől persze még nagyon fáj...
Mindez így olyan hidegen és otrombán hangzik. Talán éppen azért lehet ilyen színtelen hangon elmondani és elemezni a történetet, mert teljesen hétköznapi a helyzet, és mert ebben a jól ismert szituációban abszolút szokványosan viselkednek a szereplők. De hát nem éppen emiatt kellene érzelmeket kiváltania abból, aki hallja vagy meséli? Nem attól válik emberivé, hogy semmi különös nem akaszt meg benne?

Nincsenek megjegyzések:

 
Clicky Web Analytics