Ígérete ellenére nem írta meg, hogy milyen a Vesztegzár alkohol nélkül. Iszonyúan ideges vagyok, mert nem tudom, mi ennek az oka. Lehet, hogy csak nem ért rá, de az sem kizárható, hogy haragszik, mert nem válaszoltam rögtön az e-mailjére, vagy... Percről percre egyre fájdalmasabb lehetőségek jutnak az eszembe. Valahogy meg kellene szabadulnom ettől a szorongástól. Attól a rémképtől, hogy el fogom veszíteni őt. Annak a minden pillanatban fenyegető eseménynek a víziójától, hogy egyszer szükségképpen össze fog találkozni valakivel, akitől boldogságot remél majd. Egyszer szükségképpen össze fog találkozni valakivel, akitől boldogságot remél majd – de nekem nem szabad erre gondolnom. Felkészülni rá úgyis lehetetlen...
Szóval valami máson kell morfondírozni most is, másról kell írni... Figyelemelterelés – kutatás az emlékek és a róla való gondolkodás panelei között.
Gyakran töröm a fejem azon, hogy szeptember 21-én, illetve 22-én mi volt a közönyöm oka. Egész nap bántottam szegényt, lekurváztam, megcibáltam a haját – mégis azon a napfordulón mutatta először jelét annak, hogy szeret. Három alkalommal sodródott a sírás határára, kérlelt, hogy beszélgessek vele... Ilyen szomorúnak és kiszolgáltatottnak még sohasem láttam. Én meg... Amikor a térdére hajtotta a fejét, megsimogattam egyszer a haját. Meg akartam simogatni a hátát is, de ehhez már nem volt elég bátorságom.
De jó, hogy ez most eszembe jutott! Egy perccel ezelőtt még arra készültem, hogy azt írom: "Éreztem, hogy akár meg is csókolhatnám, de nem tettem. Közömbösnek éreztem őt. Talán azért, mert a beteljesülés soha nem érdekelt. A szerelem mint belső mozgás és talán a hódítás mint cselekvéssor igen, de a beteljesülés soha." Ez baromi jól hangzik, de ennyire szemét nem lehetek vele.
Ám ha nem erről van szó, akkor miért éreztem közönyt?! Rendben: nem mertem megsimogatni, vigasztalni, mert féltem, hogy esetleg mégis rosszul látom a helyzetet és visszautasít, elrohan, leidiótáz, nem tudom mit tesz. Zavart voltam, persze. De tényleg volt egy pillanat – miközben ő térdére hajtott fejjel ült a fotelben, én meg a televízióra pillantottam –, amikor mérhetetlen idegenséget éreztem... Ez a pillanat – ami lehet, hogy tényleg egyetlen volt csupán, lehet, hogy egy apró letérés arról a pályáról, amin végig teljes erővel rohantam –, szóval mindenekelőtt ez a pillanat, ez az érzés maradt meg abból az éjszakából. Kegyetlen lelkiismeretfurdalásom van emiatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése